NAPLÓ 

 

 

 

54. nap

2016. 6. 23. Csütörtök

 

 

Calusco d´Adda (Olaszország) - Mendrisio (Svájc)

 

 

     Nagyon nehéz nap, embertelen hőség és forgalom, hosszú idő után újra emelkedők... Indulás 7.45-kor, Calusconál  tábla jelzi, hogy az út autópályába torkollik, kerülnöm kell Villa d´Adda felé. Az első emelkedő - a Pó síkság után - gyönyörű kilátást nyújt a feltáruló hegyekre. Hamarosan elérem a keskeny és forgalmas 342-es utat, ezt követem Comoig. Fél tízkor átkelek az Adda-folyón, az összeszűkült út és a kamionok halálfélelmet keltenek bennem... Egyes szakaszokon van útpadka, de nem ez a jellemző. Hosszabb emelkedő jön Rovagnate, majd Nibionno után. Lambrugonál tolom a biciklit, úgy egy kilométeren át - nem férnek el tőlem a kamionok, nincs hová félreállnom - rémálom! Szerencsére ez is véget ér... Comoig csak kétszer állok meg: először ásványvizet és gyümölcslevet veszek egy rovagnatei üzletben és húsz percet pihenek, majd az anzanoi temető mellett egy padon ebédelek és sziesztázom kicsit. Hosszú lejtő végén, fél ötkor érkezem Comoba. 2009-ben már jártam itt, most csak a gazdag szobordíszítésű katedrálist nézem meg, majd folytatom utamat a nyugati oldalon lévő tóparti sétányon.

     A határon olasz vámellenőrzés van - nekem és a legtöbb autósnak csak intenek, hogy "tovább!". Svájcba szinte észrevétlenül érkezem meg, se ország- vagy kantontábla, se zászló nem fogad.  Ez a 33. ország, ahová biciklivel jutok el és bár futólag többször jártam itt (1992-ben kilenc évesen Genfben, ill. néhányszor átbuszoztam az autópályán), valójában új lesz minden. 

     A jelzett bicikliút bevezet Chiassoba - a vasútállomásnál ér véget - hát bemegyek a belvárosba is. Az első benyomások: ez is olasz nyelvű vidék (Ticino kanton) - a tisztaság nagyobb, mint Olaszországban, de nem akkora, mint vártam. Sűrűn lakott vidéken, egymásba épült településeken át, meredeken emelkedő úton, sokszor járdán tolom egyre magasabbra a biciklit. Mendrisionál lejteni kezd az út... a város után egy szőlőskert takarásában, szerencsésen találok táborhelyet fél kilencre. Igaz a vasút és az autópálya is közel van, de az előbbi itt igen halkan közlekedik, az utóbbi zaját pedig a fáradtságom nyomja el. 61 km

55. nap

2016. 6. 24. Péntek 

 

 

Mendrisio - Rivera

 

 

     Nyugodt az éjszaka, a hegyek eltakarják a napot,  fél tízig alszom. Indulás után a lejtős úton hamar elérem a Luganoi-tavat. 

     Az első svájci bevásárlásom a melanoi "Migros"-ban (14,55) - az árak 20-30 %-al magasabbak, mint Olaszországban, viszont a fél frankba kerülő legolcsóbb csokoládé is kiváló minőségű. (Később rájövök, hogy a "Dinner" a  legolcsóbb üzlethálózat és hogy az utcai koszt megfizethetetlen a  számomra - a legolcsóbb döneresnél is legalább 10 frank egy szendvics.)  Ugyanakkor az euró sivataga után ismét van mit gyűjteni - az első héten megduplázom svájci érméim számát (48-ról 96-ra). A szép, klasszikus rajzú és több, mint 100 éve változatlan svájci érmék igazán érdemesek a gyűjtésre. (Rögtön az első vásárlásnál 1943-as 20 rappenest kapok vissza.) Megebédelek az üzlet előtt. 

     Bissoneban végigmegyek a szép főutcán, a tóparti parkos sétányon egy mosónő szobra mellett, majd átkelek a Luganoi-tavat kettészelő hídon.  Rekkenő a hőség, fél háromkor megállok egy tóparti parkolóban - egy olasz autós megszólít - a túlsó parton az olaszországi Campione d´Italia. Paradisonál a szökőkút több méter magasba emeli a tó vizét... Luganoban felsétálok a katedrálishoz, a sétálóutcán zsúfolásig tele vannak a  méregdrága vendéglők teraszai. A brit népszavazás kapcsán veszek két angol újságot, ez se olcsó mulatság (11,30). 

     A bellinzonai utat csak nagy kerülővel találom meg - a meredek emelkedő, embert próbáló a hőségben és a sűrű forgalomban - ahol lehet, a keskeny járdára húzódok. Költekezésemet megtetézem két hideg sörrel (5,20) egy kisboltban. A táblák egy gyorsforgalmi jellegű úton átvisznek az autópálya nyugati oldalára, de aztán Lamone előtt visszatalálok a megfelelő útra.  Sűrűn lakott völgyben haladok, az út lassan emelkedik felfelé, a nagy részén tekerek. Rivera előtt már esteledik, egy erősen lejtő kavicsos út padkáján lesátorozok. A vacsora mellé vadcseresznyét szedek. Három terepbiciklis zúg le mellettem a meredek lejtőn, még egy autó is elmegy, aztán csend van.  31 km

56. nap

2016. 6. 25. Szombat

 

 

Rivera - Faido

 

 

     Hajnali  ötkor villámlásra és mennydörgésre ébredek. Hamarosan leszakad az ég és jégeső veri a ponyvát. Fél kilenckor csillapodik az eső, elindulok és kb. 40 perc tolás után fenn is vagyok a Monte Ceneri-hágón (554m). Sötét fellegek gyülekeznek nyugaton, de én - abban a reményben, hogy elkerülöm a rossz időt - ereszkedni kezdek. Csalódnom kell: hamarosan sűrű villámlás közepette zuhogni kezd az eső. Menedék nincs sehol - az út szélén csak egy "night club", előtte rendszám nélküli autók. A meredek lejtőn a fékek egykettőre lekopnak, egy erdei leágazásnál végre le tudok állni. Szerencsére fél óra múlva eláll az eső. Nem áztam el, az esőkabát és a nadrág is jól szolgált. Szorosabbra húzom az első féket és óvatosan legurulok a Ticino völgyébe.

      Az útról hamarosan letilt egy tábla, a biciklijelzést követve San Antoninon és Giubiascon át haladok Bellinzona felé (gyönyörű régi híd). Errefelé a "Salve" köszöntés dívik - egy elhaladó társaság így üdvözöl. A völgy rendezett és tiszta, rengeteg a virág mindenütt (különösen szépek a hortenziák) - pont ahogyan elképzeltem Svájcot - de ez a városokról  már nem mondható el. Déli harangszóra, az újra eleredő esőben, a S. Biagio templomnál érek be Bellinzonába. A kanton fővárosa három, egymás felett lépcsőzetesen elhelyezkedő váráról híres. A legalsó rögtön a belváros fölött magasodik, múzeum van benne, ahová a sziklába vájt felvonó visz fel. Végig sétálok a belváros utcáin, hétvégi piac van éppen. Bevásárolok  és megebédelek (húskonzerv, saláta), aztán nekivágok a Szent Gotthárd-hágó felé vezető útnak.

     Biascaig a Riviera-völgyben haladok, a Ticino-folyó jobb partján, itt még alig emelkedik az út, csak kisebb föl-le szakaszok vannak. Az út menti vendéglőkből kiszűrődnek a foci EB-t nézők zajai, a házakon és az autókon zászlók jelzik, hogy kinek drukkol a tulajdonos. Nem meglepő, hogy a svájci zászló mellett a leggyakoribb az olasz és a portugál zászló.

     Háromnegyed háromtól négyig Gorduno buszmegállójában várom, hogy elmenjen a hirtelen támadt zivatar. Biascat elérve az út autópályában folytatódik, egy járókelő igazít el: a város irányába kell mennem. A biciklis eligazító táblákat követve - kihalt külvárosi utcákon tett hosszú vargabetűk után - a Brenno hídjánál kiérek a  2-es útra. Itt már egyértelmű számomra, hogy éjszaka is mennem kell, ha el akarom érni a 27.-ére megbeszélt találkozót E-vel, svájci vendéglátómmal (másnap reggelre pedig az is, hogy nem érek el Luzernig, csak Altdorfig). Ez már a Leventina-völgy, Biascatól Airoloig 800 méteres emelkedővel (301-ről 1130 m-re), majd még csaknem 1000 m jön a hágóig. Pollégioig tudok tekerni, utána egyre vadregényesebbé és meredekebbé válik a völgy. Az autópályát magas viadukton vezetik, a vasútvonal nagyjából mellettem halad sok alagúttal tarkítva. 

     Háromnegyed hétkor indulok Biascaból, nyolcra érek Giornicoba, itt melegebb ruhát veszek és előkészítem a lámpákat. Lavorgo előtt rám sötétedik, tizenegyre érek a 700 m fölötti Faidoba, ahol élénk élet van a főutcán. Rám tör a fáradtság, egy templom lépcsőjén bóbiskolok majd egy órát. 61 km

57. nap

2016. 6. 26. Vasárnap 

  

Faido - Silenen

 

 

     Éjfél előtt nem sokkal elhagyom a faidoi lépcsőt és -s azzal a feltett szándékkal, hogy legalább két órát még pihenek - tovább megyek. Egy kis betérőben kötök ki, ahol egy fának és a biciklinek támaszkodva, hajnali kettőig szendergek. Összeszedve magam nekivágok a Rodi Fiessoig tartó 5 km-nek, ami több mint 200 m szintkülönbség. Az út teljesen néptelen, csak az utolsó airoloi busz jön - a sofőr megáll és ingyen fuvart kínál Airoloig. Nem szívesen, de elveimhez hűen, köszönettel visszautasítom. Ezután rám borul a sötétség és a teljes csönd, csak a fogyó hold és a csillagok pislákolnak az égen. Átkelek egy alagúton - Rodi Fiesso után enyhül az út meredeksége - hajnali ötkor, pitymallatra érek Piottaba. A hajnal első fényében feltűnik előttem a Gotthard masszívum hóborította tömbje. Egy órát pihenek egy lépcsőnél, aztán átmegyek egy összkomfortos buszmegállóba. (Svájcban a vonat- és buszközlekedés egyaránt kiváló, a buszmegállókat egész éjjelre kivilágítják.)
      Egy hideg raviolikonzerv-reggeli után, kb. fél nyolckor tovább indulok. Az Airoloig - a Gotthard -hágó déli kapujáig - hátralévő 5 km-t másfél óra alatt teszem meg. Eszek még egy kis  gombát és lekvárt, aztán nekivágok a hágóig hátralévő 12 km-nek és 900 m szintkülönbségnek. Hosszú - hosszú - hosszú vánszorgás következik: kb. 50 méterenként kell megállnom a meredek úton. Meglepően sok a biciklis errefelé, 20-30 fős csoportokban is jönnek, megjelennek a motorosok is. Találkozom a tegnap már látott, fellobogózott nemzetközi traktorosmenettel is. Egy stratégiai fontosságú erődöt és katonai zónát is magam mögött hagyok. Az úton váltogatja egymást a ki tudja mikor lerakott macskakő és az  aszfalt. A hajtűkanyarokban heves széllökések támadnak hirtelen.
     Fél egykor felérek a Motto Bartola nevű helyre (1530 m): a korláthoz letámasztott biciklimet váratlanul felborítja egy szélroham... a csomagok szétszóródnak az úton, a hálózsákomat az utolsó pillanatban mentem meg a szakadékba zuhanástól... Épp biciklisek haladnak el mellettem, senki sem áll meg segíteni...
     Nagy útkereszteződés jön és én elkövetem a nap hibáját : mivel nem tudok a bicikliútról, nem is keresem, az országutat követem tovább... Hamarosan sportkocsis és motoros versenypályán érzem magam, akkora  az úton a nemzetközi hajtás... Lavinavédelmi félalagutak,  viaduktok, vízesések, kolompoló tehenek, a motorzaj rövid szüneteiben mormotafütty... Kis pihenő az útkarbantartók bódéja mellett... Az egyik hajtűkanyarban útépítés - szemafor, csapatosan érkező autók - sikeresen túljutok ezen is... Megérkezik az ügyeletes esőfelhő, vele az orkánerejű szél, amiben minden lépés külön erőfeszítést igényel... elmegy ez is... Négy előtt felérek a Pian Secco Belvedere nevű kilátóhoz - egy francia turista szerint a hágó már csak egy kilométer,  a valóságban majdnem három... Rövid pihenő után úgy 900 m hosszú, rémes alagút jön - felkényszerülök a keskeny, billegő betonlapokból álló járdára a száguldó járművek elől...Az alagút után megjelennek a hófoltok... most egy kilométeres félalagút következik... odakinn szitáló eső, az úton vízfolyások... mikor kiérek már a hó és jég világa vár. Sűrű köd van, óriási sziklák, jeges vizű tavak szegélyezik az utat...a hágóig még egy újabb kilométer... 17.40-re érek fel a 2106 m magas Szent Gotthárd- hágóra...
     Alig látok pár méterre, mikor minden lámpát bekapcsolva elindulok lefelé. Kesztyű, sapka kéne, de nem készítettem elő, nem kezdek a csomagokban keresgélni. A sivár, kihalt, kísérteties völgyben a meredek lejtőn nagyon óvatosan ereszkedem. Fél hétre elérem Hospentalt, az első Uri kantoni falut. Innen már szép a kilátás, vár és a templomtorony hívogat, de haladok tovább Andermattig. Az út menti árudában sajtot és "alpesi rózsát" (alpenrose) árulnak, rám köszönnek. Andermatt után áthaladok az "Ördög hídján", jobbról Szuvorov 1799-es átkelésének emlékműve áll. Aztán félalagutak jönnek és meredek-meredek lejtők... megint útépítés, szemafor, kocsisor... A Reuss völgye lenyűgözően szép - kár, hogy sietnem kell - égbenyúló hegyek, zúgó vízesések, felhők a hegyoldalban, mélyzöld fenyvesek... A Gotthard alagút bejáratát elhagyva a forgalom is lecsökken, az út mellett fut az autópálya. Egymás után jönnek a szebbnél-szebb alpesi falvak... Wassenben megállok kis időre, míg mosdóvizet töltök egy szökőkútból... Sokemeletes, meredek tetős, tipikus hegyi házak... Sok régi - a vízenergiára települt - gyárépület a völgyben...
      Ideje táborhelyet keresnem, nyolc óra elmúlt. Először egy folyó menti ösvénnyel próbálkozom, nem jön be... Aztán Gurtnellen után megtalálom az ideális táborhelyet: egy zúgó vízesés mellett pihenőhely van padokkal... igaz egy korláton át kell mindent egyenként vinnem, lehurcolkodok a biciklivel is... Mielőtt felállítanám a sátrat, telefonálni próbálok a holnapi találkozó okán - és jön a feketeleves... Egész nap a zsebemben volt a telefonom és most semmire sem reagál... Negyed tíz van, sötétedik és indulnom kell tovább... Visszacipekedek és megyek a következő faluba  - csak az alpesi szálloda környékén van élet - itt kérek segítséget... A szőke pultosnő szerencsére ért angolul - kelletlenül ugyan, de kölcsönadja a telefonját - aztán könyörtelenül bevasal 5 frankot a másfél perces beszélgetésért. (Először félre is értem - nem csoda, a világ nagyobbik felén ezért nem fogadnának el pénzt...) Ez Svájc, a szent pénz hazája, amiről annyit olvastam. Később  E. mesélte, hogy sokszor micsoda üresség, sekélyesség, alkoholizmus - drogfüggés rejtőzik a tökéletes jólét és biztonság kispolgári ideálja mögött.
     Már jócskán elmúlt tíz óra és sötét van, amikor Silenen előtt újra táborhelyet keresek. Az út és a vasút között futó ösvény kiszélesedésénél le tudom tenni a sátrat, s bár éhes is vagyok, a fáradtság győz...11-kor már alszom. 67 km

58. nap

2016. 6. 27. Hétfő

 

 

Silenen - Altdorf - (Nidau)  

     Viszonylag korán, fél hétkor kelek, rendbe rakom magamat, tiszta ruhát veszek és fél nyolckor már haladok Altdorf felé, ahová megbeszéltük a találkozót E. -vel.  Országúton, majd egy zúgó patak menti  bicikliúton tekerek, két rövidebb szakaszon megint tolni kell. Erstfeldben viszonylag olcsón veszek reggelire valót (diós kalács, alkoholmentes sör) a "Dinner"-ben. 

     Kilenc után nem sokkal megérkezem Altdorfba, Uri kanton fővárosába. Hamar megtalálom a városházát, előtte nagy óratorony és Tell Vilmos (akit ez a vidék magáénak vall) szobra áll. Leülök egy padra, s míg várakozom, figyelem a helyiek életét: portugál pasas az olasz főnökével telefonál széles gesztusok közepette, stüszi kalapos öregúr pipázik a szökőkútnál... 

     E. a vártnál hamarabb, fél tizenegykor bekanyarodik a térre. Kiderül, nem sokon múlt, hogy elkerüljük egymást - őt az  új városházához irányították. Autópályán, hosszú alagutakon áthaladva alig két óra alatt Nidauba érünk. Az autóval való "száguldásról" csak pillanatképek maradtak bennem: az elmaradó Vierwaldstatt-i tó víztükre jobbról, a Jura feltűnő hegyvonulatai, Bern kanton jelzőtáblája... 

     E. már 25 éve él Nidauban és még februárban felajánlotta segítségét, mikor terveimről írtam. Lelkes kedvelője a biciklis utazásnak, sokat olvasott erről és Heinz Stücke (példaképem) nevét is ismeri. Ő is sokfelé járt már a világban és szeretne még biciklivel útra kelni a jövőben. (Egész ott létem alatt a legnagyobb kedvességgel és vendégszeretettel vett körül, amit ezúton is hálásan köszönök neki.)

     Lakást is biztosított ott tartózkodásom idejére, a kapucsengőn szinte csak ázsiai és afrikai nevek sorakoznak... Érkezés után gyorsan lezuhanyozom, aztán E.-vel elvisszük a biciklit - aminek hátsó kereke az hágón való átkelés alatt beszerzett egy nagy nyolcast - a Gurnigelstrasse sarkán lévő szervizbe. Az idős mester 20 frankot kér a javításért - ami E. szerint - az itteni viszonyok között nagyon kedvező ár. Megtudom, hogy itt 15 frank nagyon rossz  órabérnek számít és a mesterek órabére akár 100 frank is lehet...  Azután a postára és egy bevásárlóközpontba megyünk. Négykor érünk vissza - a telefon-mizéria is szerencsésen megoldódik - csak az elmozdult telefonkártyát kellett megigazítani... Ötre visszamegyek a bicikliért: a mester igazított a hátsó féken és megjavította a lötyögő lábat is. Még megállok egy üzletben pár dologért, aztán visszatérek a szállásomra és jegyzetelni kezdem az elmúlt napok eseményeit. Fél tizenegykor holtfáradtan fekszem a széthúzhatós ágyra és azonnal elalszom... 11 km 

59. nap

2016. 6. 28. Kedd

 

 

Nidau

 

 

     Reggel fél nyolckor E. telefonja ébreszt. Egy óra múlva megérkezik, autóval a városba indulunk. Először a mosodában adjuk le a nagy táskányi mosnivalót és a hálózsákot. Aztán gyalogosan járunk végig egy lenyűgözően szép karsztos szurdokvölgyet. E. fotókat készít rólam, amiket hazaküld  (én eddig még nem jutottam netes lehetőséghez, hogy képeket küldjek) és közben rengeteget beszélgetünk - minden érdekli az utazásról... A völgy fölött átvezet az autópálya viaduktja, de a patak zúgása elnyomja az autók zaját... 

     Ezután a bieli ipari negyedet nézzük meg - megállunk az óragyáraknál (Rolex, Omega), meglátogatjuk az Omega bemutatótermét - ahol a márka csúcstermékei fényezik a cégóriást. A városnézést a városi parkban fejezzük be: valószínűtlenül tökéletesen gondozott gyep, hatalmas, terebélyes fa középen... Bemegyünk még egy varrodába, ahol E.-nek valamilyen tennivalója van és még arra is marad ideje, hogy a már menthetetlennek tűnő övtáskámba új cipzárt varrjon... majd megajándékoz egy darab ponyvaszerű anyaggal takaróként a csomagokra...

     Visszaérve E. meghív ebédre hozzájuk, több nap után végre kávézom... A svájci kispolgári idill változását jelzi, hogy a lépcsőházban (természetesen - mint mindenhol - kétnyelvű) falragasz figyelmeztet a megszaporodó betörésekre... Ebéd után E. egy régóta itt élő magyar ismerősét visszük el az orvoshoz. K. első kérdése hozzám, hogy focibolond vagyok-e. Nemleges válaszomra csak annyit mond: " Hát milyen magyar vagy te?!"  "Olyan magyar, akit nem érdekel a foci..." csak ennyit tudok felelni.

     Visszaindulva ideiglenes szobámba még átvesszük a tiszta ruhákat és fél négyig beszélgetünk az utazásról, szabadságról, Svájcról. Azután E. dolgozni megy, én meg elindulok felfedezni a két egybeépült várost. A Nidaut és Bielt elválasztó hídon ott a két város címere és Bern kantoné is, a medvével...  Először a Zihl/La Thielle-patak mentén lesétálok a Bieli-tó partjára - a tavon állva evező kenusok siklanak - majd visszatérek a várkastélyhoz. Nidau igen forgalmas főutcáján végig, egészen a könyvtárig sétálok, szép  színes zsalugáter-ablakos házak között. Biel központja felé veszem az irányt, a két város határát alkotó Guido-Müller téren keresztül. A város főterén (Zentralplatz) - körben hangulatos, kupolás épületetek - a hatalmas banképület homlokzata azzal a felirattal hivalkodik, hogy a háború éveiben épült a béke európai szigetén (1914-15). A téren örvénylő embertömeg bármelyik kozmopolita világvárosban lehetne - feketék, közel-keletiek és távol-keletiek -  s a Kurd Munkáspárt sátra várja az érdeklődőket. A kétnyelvű városban a bevándorlók révén egyre nagyobb teret nyer a francia nyelv. Az egykor híres svájci tisztaság is már a múlté - eldobált csikkek, üdítős dobozok, mindenféle hulladék az utcán...

      Már esteledik, mire elérem az óvárost, többszázéves  házaival, hatalmas gesztenyefáival és lovag-szobros szökőkútjával. A vendéglők dugig vannak vendégekkel, az alkonyi fények bearanyozzák az épületeket... Még járok egyet a Jura nevű külvárosban, aztán a Nidaugassén (sétálóutca) és a Rue Centrale-on át visszaindulok szálláshelyemre. Az Untergrassén két házon is emléktábla őrzi J. J. Rousseau és Pestalozzi itt tartózkodásának emlékét. Az egyik épületben ma Yayo borbélyüzlete működik...

    

 

 

 

    

    

 

  

NAPLÓ

46. nap

2016. 6. 15. Szerda

Santarcangelo di Romagna - Forli

     Reggelre fáradt, kimerült vagyok - alig aludtam valamit az éjszaka a negyedóránként konduló santarcangeloi harangoktól. Ráadásul egész nap dühöngő szembe szél fúj, ahogyan haladok a Via Emílián, keresztül Romagnán. Savignanot elhagyva, egy templomnál, Garibaldi emlékműve mellett megállok kicsit. Cesena előtt az út autópályába torkollik, de szerencsére némi hezitálás után rátalálok a városba vezető útra. Cesenában először gyümölcsöket veszek (már nagyon hiányzott), majd kávézom és indulok várost nézni. Egy óra alatt végigjárom a látnivalókat - vár, városháza, Malatesta-könyvtár - a szabadtéri piacot épp bontják. Most látok először süllyedős parkolót.

     A tikkasztó hőség és az erős szél együtt elég kimerítő. A következő város Forlimpopoli, természetesen itt is bemegyek a központba... Emilia Romagna az olasz régiók közül hagyományosan a legbaloldalibb (lsd. a Huszadik század c. Bertolucci-filmet), itt 30-40 éven át mindenhol kommunista önkormányzati hatalom volt. Talán ezért jött épp ide olyan sok menekült is. Hogy minek apropóján írom ezt? A forliimpopolii Marx és Ho Chi Minh utcákén (legalább olyan szívmelengető ez nekem, mint amikor Franciaországban - ritkán - Robespierre vagy Saint-Just utcát látok). Maga a kisváros a szépen helyreállított várral (ma irodáknak ad otthont) szintén érdemes a megtekintésre. Gyalogos körséta után a Fabio Casartelliről (a Tour de France-n balesetben elhunyt kerékpáros) elnevezett bicikliúton folytatom az utam.

     Fél hatra érek Forli  Mussolinit idéző terére (Piazza della Vittoria), innen az árkádok alatt sétálok a tágas és autómentes főtérig, amely a lemenő nap sugarainak aranyfényében fürdik. Egy kisgyerekes apuka érdeklődik a megtett kilométereim számáról  - nem sok (1330), de még csak az út elején tartok...  A templom oldalhajójában épp misét tartanak, távolabb leülök, s hallgatom kicsit. Az üvegablakokon beáradó fény szinte túlvilági hangulatot varázsol körém...

     Még iszom egy kávét, pár szót váltok egy " a felpakolt bicikli esztétikumát" csodáló járókelővel - "ARTE!" - aztán a Schiaronia kapun át elhagyom a várost. Nem megyek már messzire, pár kilométerrel Forli után egy barackligetben állítok sátrat nyolc óra körül. A bicikli kitámasztó-lába elgörbült. 46 km

47. nap

2016. 6. 16. Csütörtök

Forli -Imola

     Vannak napok, melyek a gyors előrehaladásról, más napok inkább a szemlélődésről és a tanulásról szólnak. Ez a nap az utóbbiak közé tartozik. Nekifogtam az olasz nyelv tanulásának, a szógyűjtésnek, a kis füzet az állandóan bővülő szószedettel mindig a kezem ügyében marad.  

     Faenzaba érve városnézés előtt még (először Olaszországban) beülök egy kebaboshoz ebédelni (kis döner, pizzaszelet 5,50). A falon a mekkai nagymecset képe lóg... A széles főtér nyugati oldalán áll a városháza: egy öltönyös úr kisiet hozzám és lelkesen felkísér az első emeleti erkélyre, mert onnan jobb képeket lehet csinálni... A város után fél négy körül átlépem a "gótikus vonalat", ahol 1944-45-ben fél évig állt a front. 

     Castel Bologneseben bevásárolok, veszek egy nagy szelet görögdinnyét is. Majd két órát üldögélek egy padon, a helyieket figyelve: bevándorlók sok gyerekkel, idős asszonyok miniatűr kutyákkal...  Hét óra felé Imola előtt már sátorhelyet keresek. Katonás rendben sorakozó, épp szüret előtt álló barackfák között áthaladva átmászok egy árkon és egy idősebb gyümölcsöskertben letelepszem. 22 km

48. nap

2016. 6. 17. Péntek

Imola - Toscanella

     Időpocsékolás minden lehetséges módon... Keveset és rosszul aludtam, telihold van és éjjel kettőtől viharos szél tépte a sátrat.  Dél van mire elindulok, még mindig erősen fúj a szél. A sátorhelytől kifelé menet  látom, hogy javában szüretelik a sárgabarackot.

     Fél órán belül Imolában vagyok, bevásárolok - rosszul adnak vissza... Egy kebabosnál halas szendvicset és egy pizzaszeletet reggelizek-ebédelek. Imola nem nagy város, gyorsan végigjárom, kicsit üldögélek a főtéren (Piazza Matteotti). Kifelé kiépített bicikliúton haladok, de nem jutok messzire: az utat szegélyező keresztút egyik stációjánál egy padon áldozok a szemlélődés oltárán majd két óra hosszat... Toscanellat elhagyva egy gyümölcsösben hat órakor lesátorozok. Hajat mosok, lefekszem... Este a közelből diszkózene szól, de szerencsére 11-kor abbamarad. Nem vagyok büszke erre a napra... 10 km

49. nap

2016. 6. 18. Szombat 

Toscanella - Cavazzona

     Meleg idő, napközben többször eleredő esővel... Indulás 8.10-kor, véletlenül elcsomagoltam a kalapomat is. Megállás nélkül megyek Bologna keleti elővárosáig. San Lazzaroig. Itt bevásárolok, majd pizzát ebédelek egy közeli padon. Útba esik, így megállok kis időre - a város 1945-ös felszabadításában nagy szerepet játszó - lengyel katonák temetőjénél.

     Könnyű  dolgom van, amíg a régió névadóját, az ókori nyomvonalú Via Emíliát járom - mindig csak északnyugatra, nyílegyenesen - Riminitől Piacenzaig. Az út mindig áthalad a városok középpontján, így a különböző elkerülő-elterelő táblák nem tévesztenek meg. Egyenesen  Bologna központjába jutok, a város híres tornyai már messziről hívogatnak. A városnézést a román-gótikus Szent István templomegyüttesnél kezdem, bejárom a kerengőt, a belső udvart és a sekrestyemúzeumot is. A két ferde torony közül a magasabbik 94 méteres, ide végtelennek tűnő falépcsősoron mászom fel. A csodálatos kilátásért még a turisták kozmopolita tömegét (köztük egymás seggét markolászó b...k) is elviselem valahogy...

     Az Appeninek felől felhő érkezik, s mire újra visszajutok az utcára, elered az eső. Hamarosan erős záporrá változik, a városháza belső udvarán találok menedéket. A sétálóutcán felfedezek egy sri lankai irodát, ahol net-hez próbálok jutni, sikertelenül. Iszom egy kávét, még bemegyek egy újabb gigantikus templomba, román cigányasszony kéreget gépies hangon a kapujában... Negyed ötkor eljutok a nyugati városkapuhoz, ahol egy bevándorlók által működtetett helyen - ezen az úton először - egy órát netezek...  Hat felé átkelek a Reno-folyón, majd elérem a város szélét (egy körforgalomban álló, a hátán teherautót cipelő férfi szobra jelzi). Még egy órát tekerek Modena felé, aztán egy csatorna partján, magas fűben lesátorozok. 47 km

50. nap

2016. 6. 19. Vasárnap

 

 

Cavazzona - Brescello

 

 

     Hajnali ötkor némi mennydörgés kíséretében esni kezd és abba se hagyja délután egyig. Ennek ellenére 7.35-kor elindulok. Az első városban, Castelfranco Emíliaban, egy boltívekkel díszített utca "Tamanaco" nevezetű bárjában megállok feltölteni a telefont. A kínai pultos igencsak értetlenkedik, hát megiszom egy pohár méregdrága bort (3 euro).

     Esős városnézés következik Modenában tíztől fél egyig: végigsétálok az árkádos főutcán, kitérek a hatalmas hercegi palotához, majd a főtérre megyek. A dómban épp vasárnapi mise van, így csak a gazdag külső díszítést csodálom meg. Felmászok a városi toronyba is, az előzékeny teremőr-nő kinyitja a rácsos ablakokat, hogy fényképezhessek...

     Az eső lassacskán abbamarad. A város után a nyílegyenes út megtörik, egy helyen biciklis alagúton kell átkelni. Negyed háromkor érek Reggio kapujához, először egy szederfánál állok meg egy kis gyümölcsöt enni. Később Lodovico Ariosto egykori villája előtt egy padon ebédelek, mellettem oroszul beszélő társaság... Rögtön a főutca elején egy orr nélküli ember szörnyű látványa fogad. A templomban esküvőre készülnek, még a bejárat előtti kőoroszlánok is fel vannak virágozva. Kis pihenőt tartok a mozgalmas főtéren: szinte több az Európán kívüli arc, mint az olasz... Még betérek a csodaszép katedrálisba is, majd a Cavazzoli felé vezető mellékúton elhagyom a várost. 

     Ipartelepek végtelen során átjutva újra a Via Emílián kötök ki, majd azt már végleg elhagyva Roncocesin és Cadelboscon át északnyugatra tartok. A széles, intenzíven művelt (de nem annyira túlnépesedett, mint Veneto vagy Lombardia) síkságot - mely sokszor a hazai tájra emlékeztet - délen egészen közelről kíséri az Appeninek vonulata. A forgalmas mellékutat csak néha szakítja meg egy-egy meredek vasúti felüljáró vagy közúti híd. Castelnovo di Sottoban épp valamilyen ünnepély van, vizet töltök, egy járókelő megszólít... Mire Poviglioba érek, a délutánra már derült égboltot északról rohamosan közeledő fekete felhő szaggatja szét, villámlás és mennydörgés kíséretében. A közeli barkácsáruház kapujában keresek menedéket, de a dolognak nagyobb volt a füstje, mint a lángja. 

     A borettoi elágazásban észak felé fordulva hamarosan egy lekaszált réten, szénaboglyák között találok táborhelyet. Fél kilenc van, az újra eleredő esőben sietve állítom a sátrat. A keleti égbolton egy teljes szivárvány szépséges látványa búcsúztatja ezt a nehéz, de teljes napot. 65 km

51. nap

2016. 6. 20. Hétfő

 

 

Brescello - Soragna

 

 

     Újra napsütéses, meleg nap van. Lassú, alapos, szemlélődő nap Emília szívében, Verdi, Guareschi  és Bertolucci földjén.  Reggel megolajozom a láncot, aztán tízkor indulok. Mindjárt Peppone és Don Camillo városa, Brescello következik. Itt keresztezem kilenc évvel ezelőtti útvonalamat. Nagy bevásárlást csinálok (20 eu) aztán megebédelek, s folytatom utamat egy elég rossz minőségű mellékúton Colorno felé.  Coenzoban a templom előtti naiv festmények, na meg a vitatkozó Peppone és Don Camillo szobra emlékeztet a filmre. A több részből álló, hosszú Mezzani községben nagyrészt a járdán haladok. 

     Colornoban a templom előtt lezárom a biciklit és a hatalmas kastély körbejárására indulok. Mária Lujza pármai hercegségének ez volt a Versailles-a, ma az olasz konyha nemzetközi iskolája működik benne és más intézmények, pl. könyvtár. Nagy park és csodálatos franciakert tartozik hozzá. Innen a sissai utat követem, majd San Nazzaronál délnek fordulok. Trecasali után megállok a temetőnél - egy udvar falába süllyesztették a síremlékeket, az elmúlt száz év helyi lakosai néznek rám a fényképekről. Átkelek a Taro-folyón, S. Secondo Parmense központjában a városháza előtti téren vacsorázok, nézelődök kicsit. Carzetoban vizet töltök az Ifjúság Kútjáról.

      Soragnaban egy idős biciklis ember szólít  meg - bemutatkozik, s kiderül ő Soragna hercege, aki a mai napig a város központjában lévő, családi kastélyban él. Kiválóan beszél angolul és lelkesen érdeklődik az utam felől. Meghív a helyi bárba, s én elfogadom meghívását... Láthatóan nagy tisztelet övezi, mindenki Principének szólítja. Pezsgőt rendel a tiszteletemre és sokat mesél a város történetéről (ami a 18. századig önálló hercegség volt),  közép-európai motoros útjairól és Erdélyről. Ezután két óriási kutyája kíséretében megmutatja nekem a kastély nagy részét is. Egy 1731-es soragnai aranypénz replikáját kapom tőle emlékbe, s  távozásomkor még integet a kastély ablakából.

     Errefelé is rengeteg a láthatóan nem európai bevándorló: a város szélén turbános szikhhel találkozom, egy mellékúton dél-ázsiai lányok sétálnak fel s alá.  Egy elhagyott majort találok - az épületben porlepte kanapé, kartondobozok - inkább a füves udvaron sátorozok le. Kilenc óra - érdekes nap volt, s nem kis izgalommal várom a holnapi nap helyszíneit... 42 km

52. nap

2016. 6. 21. Kedd

Soragna - Casalbuttano

     Kitett táborhelyemről viszonylag korán, 7.20-kor elindulok. Még dereng a reggeli pára, amikor a Corte delle Piacentine felé vezető kitáblázatlan útra térek. Az 1819-ben épült majorság már az útról is látszik: itt forgatták Bertolucci 20.század című filmjét, melyet legalább tízszer láttam és egyike legkedvesebb filmjeimnek. A film mély művészi erővel közvetíti a hely szellemét és nagy hatású képeivel  mutatja be a nézőnek Emíliat, s azon belül Párma vidékét... A majorság ma zárt magántulajdon, a kapucsengő szerint több cég is be van ide jegyezve. Azért belesek a kapun, nyergek lógnak felakasztva... készítek jópár fényképet és majd fél órát téblábolok megilletődve: mindenfelé nyulak szaladgálnak, az úton egy mogorva biciklis halad el. Morricone filmzenéjének fenséges dallamával a fejemben indulok tovább...

     Innen alig két kilométerre van Roncole, Verdi szülőhelye, de mielőtt odamennék, teszek egy 2×2 km-es kitérőt Madonna dei Pratiba, a zarándoktemplomhoz, Verdi első szárnypróbálgatásának helyszínére. Kilencre jutok Roncoleba, Verdi szülőháza előtt megreggelizek, aztán húsz perces látogatást teszek az egykori szerény fogadóban, ami ma múzeum. Sétálok egyet a főutcán, bemegyek a temetőbe is, megnézem Giovanni Guareschi síremlékét (író, Don Camillo figurájának kitalálója). 

     Tizenegyre Bussetoba érek, ahol a Pallavicini villában a Maestronak szentelt múzeumot rendeztek be (9eu). Minden teremben más-más Verdi-opera díszletei állnak és természetesen szól Verdi zenéje. Másfél hónapja vagyok muzsika nélkül - leírhatatlan örömet szerez ez nekem - minden teremben üldögélek egy darabig. Szellemi fogyatékosok szomorú csoportja vonul végig a termeken... A múzeum után a közeli templomba is bemegyek - gyönyörű, 15. századi, fából faragott szoborcsoport fogad: Krisztus siratása. A főutcán épp véget ért a piac, pakoló árusok között érek Verdi szobrához, a főtérre. Itt minden a község nagy szülöttjéről szól... A zárás előtti utolsó pillanatban még benézek a főtéren álló templomba is. Három óra után indulok tovább... a Parma/Piacenza tartományi határt alkotó pataknál még kitérek Verdi egykori lakhelyéhez - a Villa Verdihez - de sajnos, zárva van. 

     Gyorsan haladok tovább, San Giulanoban  megállok lefényképezni Pio atya szobrát. Aztán elérem a Pó hídját: itt búcsút veszek Emilia-Romagnatól, a folyón túl már Lombardia következik. A híd járdáján megyek át, a rácsos elemek alatt látszik az örvénylő folyó, a fémlapok nagyokat zörrennek a megpakolt bicikli alatt...

     Cremonaba érve bevásárolok, majd ötkor estebédelek egy padon: pizzaszeleteket és citromos üdítőt, amire újabban egészen rákaptam. Utána kávézom és indulok megnézni a város nevezetességeit: főtér, katedrális, Stradivari szülőháza, park... Egy könyvesboltban sikerül megvennem Lombardia térképét (7,90).

     Hét órakor hagyom el a várost a forgalmas bergamoi úton. Egy biciklis teszi fel a szokásos kérdéseket, majd biztat: "Bravo!"  Fél nyolckor egy kukoricaföld közepén, három mezei út metszéspontjában találok egy sátornyi helyet éjszakára. 52 km

53. nap

2016. 6. 22. Szerda

 

 

Cassalbuttano - Calusco d´Adda

  

 

   Fullasztó a hőség, embertelen a forgalom (a nap előrehaladtával és Milánóhoz közeledve egyre nagyobb), nehéz nap, váratlan gonddal súlyosbítva... Éjjel, alvás közben forgolódva valahogy annyira a sátor oldalának dőltem, hogy eltörött az egyik keresztrúd, de ez csak a lebontásnál derül ki. Azonnal telefonálok az új sátor ügyében, nem szeretném megismételni az egy hónapos grúziai szabadégezést... Épp összepakolok, amikor egy terepjárós ember jön oda hozzám, megkérdezi, mit csinálok ott. 

     8.45-kor gondterhelten elindulok. Rögtön Cassalbuttanoban megállok feltölteni a palackjaimat vízzel. Végtelen kukoricaföldek, néptelen külterületek, gyors vizű öntözőcsatornák között haladok a nyílegyenes, kamionokkal teli úton... A községhatárokat barna tábla jelzi - az út a központokat elkerüli - de bemegyek fényképezni Casalmoranoba, Soncinoba (elkerülőút, plusz kilométer), Fontanellaba. Antegnataban megejtem az utolsó olaszországi nagybevásárlást Svájc előtt, elemeket is kell már vennem. Ebédelek, majd sziesztázom fél négyig. Ghisate után egyre nagyobb a forgalom, ami Verdellinot (ahol kicsit bolyongok egy új építésű ipartelepen, mire kijutok) elhagyva szinte elviselhetetlenné fokozódik, pedig másodosztályú utakon megyek. Egyszerűen túl sok az autó! 

     Sehol sem találok vízcsapot, így kénytelen vagyok Suisioban megállni ásványvízért, veszek két sört is. Solza után az útról jobbra letérve keresek sátorhelyet - mindhiába, az útról odalátni és a tüskés indák visszafordulásra késztetnek. A vasúton túl egy köves útra fordulok, pár száz méter után aztán találok egy remek kis rétet, eldugva egy fészer, egy kukoricás és egy kiskert közé.  Még szamócát is szedek - épp az Alpok és a Pó-síkság határvonalán vagyok. Háromnegyed kilencre áll a sátor: a hozzá tartozó szettben megtalálom azt a kis alumíniumcsövet, amivel orvosolom az egész napomat beárnyékoló problémát. 75 km

 

     

     

        

    

NAPLÓ

38. nap

2016. 6. 7. Kedd

 

 

Malcontenta - Villa del Bosco

 

 

     Fáradt, energiátlan vagyok, nagyrészt elpocsékolt nap... Csak délben indulok, gyilkos, rekkenő hőségben, hiába iszom rengeteg vizet, folyamatosan kiszárad a szám. Fél órát haladok a forgalmas chioggai úton, majd inkább rátérek a vele párhuzamosan futó töltésen haladó kavicsos útra. Fél háromtól egyórás kényszerszünetet tartok -  hogy feltölthessem a telefont - Corte falu kínaiak által működtetett bárjában. Piove di Saccoban megnézem a központot,  megállok bevásárolni és vizet tölteni, megebédelek (saláta, húskonzerv, olajbogyó), aztán estig folyamatosan haladok. Villa del Bosco és Avre között egy szőlőültetvény melletti füves sávon telepedek le éjszakára, még elhalad mellettem egy traktor, aztán nyugalom. 34 km

39.-40. nap

2016. 6. 8. - 9. Szerda, csütörtök

 

 

Villa del Bosco - Rovigo

 

 

     Reggel bosszankodva fedezem fel, hogy egy meztelencsiga valahogy bejutott a sátorba és sok mindenen otthagyta a nyomát. Hamar érezni a kánikulát, 9.30-kor indulok. Az egyenes úton az első község Tribano, messziről látszik magas tornya, bemegyek megnézni: a mellette álló szép templom miatt megérte a kitérő... Továbbhaladva kicsit elvétem az utat, Monselicetől 3 km-re, délre kötök ki. Hamarosan rövid déli pihenőt teszek a modern templom előtti parkban, aztán a biciklit a főtéren hagyva gyalogosan járom végig a várost.  Megcsodálom a kastélyt és végigjárom egy kegyhely stációit. A hegytetőn álló várba vezetett csoporttal lehetne bemenni, így csak a bástyákra mászom fel - pazar kilátás fogad az Eugenai-dombságra, másik irányban pedig a Pó-síkság rendkívül sűrűn lakott (4-500 fő/km2) venetói részére. 

     Egy óra múlva már Stanghella község főterére érek, hamarosan átkelek az Adige-folyó hídján. Rovigo következik, a városnézést a park közepén álló helyi ferde toronynál kezdem. A téglából épült dómnál épp temetésre készülődnek. Itt lezárom a biciklit és elballagok az egyik városkapuhoz (Porta Augustina). A róla elnevezett főtéren II. Viktor Emanuel egész alakos szobra áll, egy padon pihenek kicsit. Az emberek barátságosak ebben a városban, háromszor is megszólítanak. Egy férfival angolul beszélünk pár szót, aztán egy biciklis nő a parkban olaszul kérdez, végül a kifelé vezető úton egy bácsika állít meg, hogy olaszul érdeklődjön. Szerencsére már az olasz nyelvű kommunikáció sem okoz problémát... A Garibaldi tér, s némi bolyongás után kijutok a főútra. Az egyik leágazásnál egy autós türelmetlenül rám dudál - meglepődve nézek fel, s meglátom a sofőrt - egy kelet-ázsiai nő az. 

     Vihar közeleg, gyorsan menedéket kell keresnem. Szerencsém van, mikor egy gabonamezőkön átvezető mellékútra térek, ami egy csatorna partjára visz. Itt egy eldugott rétet találok, s bár a közeli főút és a vasút zaja ide hallatszik, én nem vagyok szem előtt. Gyorsan felállítom a sátrat és alig megmosdom, leszakad az ég - szélvihar, villámlás, szakadó eső majd egy óra hosszat.  A 35 fokos hőség ezzel átvált hűvös, esős időbe. 50 km

     Másnap tovább zuhog az eső, így kényszerpihenőt tartok. 

41. nap

2016. 6. 10. Péntek

 

 

Rovigo - Marrara 

 

 

     Az esőfelhők elmentek, újra kisütött a nap. Tegnap egész nap folyamatosan a sátor alá gravitált a környező földekről a latyak - jó sokáig tisztogathatom. Tíz óra elmúlt, mire végre elindulok, szerencsére a kifelé vezető úton nem ragadok a sárba. Hamarosan egy tábla jelzi, hogy átléptem a 45. északi szélességi fokot. Az első faluban, Bosaroban némi élelmet veszek, egy benzinkút mellett reggelizek, hangyainvázió miatt sietősen. Polesello után nem sokkal átkelek a Pó hídján, ezzel elhagyom Venetot és megérkezem kedvenc olasz régiómba, Emilia-Romagnaba. 

     Kilenc évvel ezelőtti emlékeimmel ellentétben, mostani utamon alig láttam tartományi határokat jelző táblákat - itt sem jelzik a változást. A még otthon fénymásolt térképlapoknak köszönhetően - jórészt alig járt, keskeny falusi utakat követve, Boaran keresztül jutok Ferraraba.

     Ferrara, a 16. század végéig az Esték hercegségének fővárosa ma úgy köszönti az érkezőt, mint a "biciklisek városa". A keleti városkapunál rögtön  megállok vizet tölteni, majd jórészt egyirányú utcákon végiggyalogolva rátalálok a Corso Gioveccára, amely egyenesen elvezet a főtérre. Itt a ferrarai születésű, szigorú tekintetű Girolamo Savonarola szobra üdvözöl, mögötte a hatalmas, vizesárokkal kerített hercegi palota. Egy óra alatt végigjárom a várkastély termeit, a város és a hercegség történetét mutatják be a kiállítások. A bicikli ezalatt a belső udvaron vár rám és csak elmenőben látom  a feliratot: "a kerékpárokat idetámasztani szigorúan tilos!" A szemközti katedrálisba is bemegyek, majd teszek még egy rövid sétát a belvárosban, aztán indulok tovább. Az óváros szélén élelmet veszek, aztán nagy nehezen megtalálom a ravennai utat. A FE-401-es jelzésű bicikliút azt ígéri, hogy a forgalmas főutat mellőzve eljutok rajta egészen Argenterába, így ezt követem. Csöndesebb, falusias úton haladok, Marrara előtt nem sokkal egy füves útra fordulok - esteledik. Egy kis kalyibát és egy gyümölcsöst nézek ki, de odaérve az út sárba fullad, így visszafordulok. Este nyolckor az úton állítom fel a sátrat, remélve, hogy éjszaka már nem jön erre senki sem. Még beolajozom a nyikorogni kezdő bicikliláncot. 40 km

42. nap

2016. 6. 11. Szombat

 

 

Marrara - Classe

 

 

     Indulás 8.25-kor. Alig érek ki az útra, felpakolt holland biciklissel találkozom, aki meg is áll beszélgetni (ritkaság ez Európában). Igaz, nem nagyon tud angolul, de azt megértem, hogy Rómába tart - Szent Jakab kagylója ott van a biciklijén.  Apró falvak között (Marrara - Ospital Monacale - Consandolo), csendes úton haladok Argentera felé. A bicikliút néha füves útra visz, hangulatos szőlőskertek között kanyarogva. Sajnos nem követhetem tovább - sietnem kell - délután háromra mindenképp Ravennaba szeretnék érni. A forgalmas 16-os főúton érkezem Argenterába, ahol bevásárok és egy városszéli templom csapjánál megborotválkozom. Alfonsine, Merrano... a Pó-delta síkságán, a nyílegyenes úton gyorsan fogynak a kilométerek. Mezzanoban (már Ravennához tartozik) zárva találom a postát, a levél feladásával (a napló másolatával) várnom kell hétfőig.

     Ravennába érve a bevezető út (sín fölötti keskeny híd, brrr...) bicikliseknek tiltott. A várost megkerülő útra jutok rá, majd az első adandó elágazásnál irány a "centro". Negyed négyre az óváros szélére érek. A híres ókeresztény mozaikok, templomok sora van a városban - sokat közülük már könyvekből ismerek - most alkalmam nyílik látni őket a saját szememmel!  A biciklit lezárom a San Vitale utcában, megveszem az 5 helyszínre érvényes gyűjtőjegyet (11,50), majd  sorra járom őket: San Vitale bazilika, Galla Placidia mauzóleuma, Battistero Neoniano, a katedrális melletti püspöki múzeum (itt egy 5. századi, dúsan faragott elefántcsont szószék a fő látnivaló). A katedrálisban épp esküvőt tartanak, a csodálatos zenétől  egészen elérzékenyülök (nagyon hiányzik a zene útközben). A Via Argentarion népviseletbe öltözött zenészek romagnai népdalokat játszanak. Az 5. helyszínre, a Sant´ Apollinare Nuovo bazilikához már biciklivel megyek, a Garibaldi téren fiatalok szólítanak meg, németnek néznek. 

    Sajnos  teljesen reménytelen, hogy részletesen bemutassak mindent, amit látok, minden egyes olasz város külön blogbejegyzést érdemelne a " Városi séták" sorozatomban... Csak a San Vitale templomban több mint fél órát ültem és csodáltam...

     A várost a Via di Román hagyom el, egy mellém szegődő biciklissel még beszélgetek tekerés közben egy kicsit angolul. A városszéli hídtól újra jelzett bicikliúton haladok, még útba esik Sant´Apollinare in Classe temploma. Esküvő van itt is, inkább nem keveredem az ünneplőbe öltözött emberek közé, tovább megyek.  Nem sokkal Classe után a bicikliút fenyveserdőbe vezet (Pineda di Classe) -  nagyon megörülök - rögtön az első ösvényre letérve pár száz méter után kiváló sátorhelyet találok. Nem emlékszem, hogy Olaszországban valaha is aludtam volna erdőben (a nyárfa-ligeteket leszámítva).  77 km

43. nap

2016. 6. 12. Vasárnap

 

 

Classe - Poggio Berni

 

 

     Kiváló táborhelyem és lustaságom egyaránt marasztal, már majdnem délre jár, mire elindulok.  Az út hatalmas, parkszerű, tengerparti homokra telepített pínea-erdőn vezet, több csatornát is keresztezve. A Cervia felé mutató táblák egyszer csak eltűnnek és az utak labirintusában kénytelen vagyok a megérzéseimre hallgatva haladni. Elmegyek egy vadászlak mellett, átkelek síneken, s egy órával az indulás után végre kijutok az országútra. A távolból hallatszó folyamatos mennydörgés nem sok jót ígér, pár kilométer után észreveszem az északnyugat felől gyorsan közeledő, hatalmas zivatarfront felhőzetét. Az első benzinkúton védelmet keresek és alig 5 perc múlva megérkezik a vihar - esti sötétség van délután negyed kettőkor, orkánerejű szél fúj, jégeső esik. A benzinkút 20*20m-es platformja hamarosan megtelik  menedéket kereső autósokkal és bár én a legrejtettebb zugba húzódtam, mégis elér az eső. Az apokaliptikus front fél óra alatt átmegy, tovább indulva kidőlt fák, letört ágak szegélyezik az utat. Cerviánál letérek az Adria partján vezető útra, az egymást érő tengerparti nyaralóhelyeken végighaladva hol jéggolyók borítják az utat, hol a tengernyi pocsolya vizét fröcsköli rám egy-egy gyorsan haladó autó.  

     15.20-ra érek Cesenatico központjába, újra kisüt a nap és én egy órás sétát teszek a hangulatos belvárosban. Garibaldinak két szobra is van itt, az egyiken feleségével, Anitával mintázták meg. Egy érdeklődővel angolul beszélgetünk kicsit. A várost széles, folyónyi csatornarendszer hálózza be, fő ágán s a kikötőben régi halászhajók és vitorlások egész garmadája áll, néhány szabadtéri múzeumként szolgál. Engedek a csábításnak és pihenésképpen, s kedvenc időtöltésemnek - a nézelődésnek- hódolva, egy padon ülve figyelem a városka életét. Egy idősebb úriember nagy vidáman meg is szólít: 

-"Hogy tetszik Olaszország?

-"Olaszország gyönyörű!"

-"Az egész világ gyönyörű, ahol szép nők vannak!"

     Háromnegyed ötkor tovább indulok, de Gatteo a Marenál még lemegyek a tengerhez. A túlzottan beépített, homokos, nyüzsgő tengerpart, a sekély alig hullámzó tenger nemigen nyeri el a tetszésemet, csak a lábamat áztatom kicsit. Azután rátérek arra a helyenként elég rossz minőségű útra, ami a Rubicon (igen, az a Rubicon!) folyó mellett halad. A távolban feltűnik San Marino hegye, a Monte Titano. Az egyik útba eső faluban megállok vizet tölteni - épp ünnep van, versfelolvasást tartanak - a tábla figyelmeztet: "Csendet kérünk, KÖLTÉSZET!"

    Savignanoban még besétálok az árkádos főtérre, majd Santarcangelo után egy mellékútra térek. Bár igen sűrűn lakott a vidék, Poggio Borni előtt az út mentén egy datolyaszilvás kertet találok, ahol este 8-ra kész a sátor. Megmelegítem a Szlovénia óta cipelt babkonzervet - alig megvacsorázom - elered az eső, az éjszaka nagy részében veri a sátor ponyváját. 46 km

44. nap 

2016. 6. 13. Hétfő

 

 

Poggio Borni - San Marino

 

 

     Reggelre elvonulnak a felhők, újra süt a nap, visszatér a kánikula. Kilenckor indulok, hamarosan kiérek a Marecchia folyó völgyében, a Verucchio  felé vezető útra.  Az enyhén emelkedő országúton elég sokan bicikliznek, többen rám köszönnek, jó utat kívánnak. Verucchio városa - sok más olasz táj (Albi környéke, Szicília, stb.) városaihoz hasonlóan - hegytetőre épült, így oda nem mászok fel. Jobbról, szintén magas hegy tetejéről Torriana község házai néznek le a völgyre.

     Nemsokára balra fordulok és a meredeken emelkedő úton hamarosan feltűnik egy nagy díszkapu "Isten hozta a Szabadság ősi földjén!" felirattal. A világ apró országai közül - megvallom - San Marino a személyes kedvencem. Nem multicégek (mint Lichtenstein) vagy milliárdosok (mint Monaco) adóelkerülő paradicsoma, nem is mormotafüttyös bevásárlóközpont (mint Andorra), de nem is az egyházi hatalom kincsestára (mint Vatikán). Se nem hűbérbirtok, se nem egy múltból itt felejtett herceg birodalma - "csak" a világ legrégibb köztársasága, mely nevét és eredetét a 301-ben itt letelepedett remetéig, St. Marinusig vezeti vissza . A jókora községnyi  (61négyzetkilométer) területű országban  - a Monte Titano ormára épült fővároson kívül (melynek utcáiban özönlenek) - alig látni turistát, a rendszámok zöme is helybeli. 

     Tizenegykor érek a határra, Gualdiccioloba, kettőre a Monte Titano nyugati lábához, Borgo Maggioreba, végig meredek emelkedőn haladva.  Közben Acquavivaban  (egyike a község - castello - központoknak) érdekes vízautomatát találok - gombnyomásra 1 liter hideg vizet ad ingyen (de jól is esik a hőségben!) vagy szódavizet 5 cent ellenében. Fél egykor egy parkban megállok, s egy csapnál kimosok pár holmit, fél óra pihenő. A Borgo Maggiore előtti utolsó kanyarban egy segítőkész, olasz rendszámú autós felajánlja, hogy felvisz - köszönettel elutasítom. A Michelvicci templomtól felszaladok a lépcsőn - gyalogos felderítésre - aztán a főtérre,  a Piazza Grandera érkezem. Itt lezárom a biciklit, (az eddigi leghosszabb időre, kb. 5 órára), de nem aggódom különösebben miatta, megbízom San Marinoban.

      Első utam a postára vezet, ahol feladom a 24.-37. napok jegyzeteit, szép San Marino-i bélyeggel. Rövid séta következik Borgo Maggiore szűk utcáin, aztán nekivágok a fővárosba vezető meredek lépcsősornak. Egy kis sziklába vájt elmélkedőhely mellett elhaladva a Porta della Rupe nevű kapunál érkezem San Marino városába. A volt Szent Klára kolostor előtt elhaladva még szinte néptelen az utca, a felvonó állomásánál hirtelen turisták tömege vesz körül. Itt kevesebb a japán, annál több az orosz turista, néhány órára érkeznek és ellepik ezt a pár utcát. Szuvenírüzletek, "az országhoz semmi köze nincs" borokat áruló boltok,  fegyverüzletek várják őket. Szamurájkardok minden mennyiségben - gondolom - ez az olasznál enyhébb helyi szabályok miatt lehetséges. Egy  helyen fültanúja voltam, ahogyan az eladó egészen jó oroszsággal ajánlgatta a külföldi borokat. 

     A felvonótól a katedrálishoz megyek: szép klasszicista épület az oltáron St. Marinus szobrával és a "LIBERTAS" felirattal, ami az ország mottója és - akárcsak a Monte Titano három vártornyát ábrázoló címer - lépten-nyomon feltűnik. A főtéren (Piazza della Liberta) áll a kormányzati főépület (Palazzo Pubblico) előtte a Szabadság szobrával. Az óvárosból pazar a kilátás a tengerig és az Appeninek belsejéig, a kis ország határain messze túl. A Garibaldi  tér azért kapta a nevét, mert a  nagy szabadságharcos itt talált menedéket a Római Köztársaság bukása után. Itt van a bélyeg- és érmehivatal, de hiába keresem az 1974 -

2001 között évente más-más érmeképpel megjelent helyi lírát, itt is mindent eluralt az euro! A keleti városkapunál visszafordulva még meglátogatom a  múzeumot (Museo di Italo)- gyűjtőjegyet adnak a tornyokba is (10,50). A három szinten elrendezett gazdag gyűjtemény főleg régészeti leletekből, régi iratokból, egyházi festményekből és numizmatikai kincsekből áll. Végigjárom az első (La Rocca), majd a második (La Cesta) tornyot: a kilátás lélegzetelállító, a nyugat felé nyíló meredély félelmetes... A második toronyban fegyverkiállítás látható, a pénztáros finn turistáknak magyarázza az ország alapdolgait angolul.  A két torony között egy fegyverárusnál sikerül vennem 3 db verdefényes san marinói érmét a hetvenes évekből (6 euro)- "ezek ma már nagyon ritkák"- mondja az eladó, s igaza van: 22 év alatt 4 darabot sikerült gyűjtenem.

     Hat órakor a turistabuszok elmennek, szinte egy csapásra néptelenedik el a város, ereszkednek le a redőnyök, zárnak be a boltok. A kissé félreeső harmadik torony nem látogatható, lassan esteledik... Még az egyik toronyból kinéztem táborhelyül a faetanói út mentén egy néptelennek tűnő völgyet. Még veszek egy üveg helyi vörösbort, majd lemegyek a biciklihez és este 8-kor már a kinézett helyen vagyok, felettem a három toronnyal. Kicserélem az elkopott fékeket a biciklin, tábort verek. Még sokáig  ébren maradok és csodálom a kivilágított város és az alattam elterülő fényárban úszó dombvidék, na meg a tenger feledhetetlen látványát. 22 km

45. nap 

2016. 6. 14. Kedd  

 

 

San Marino - Santarcangelo di Romagna

 

 

    Reggel azon dilemmázok, visszamenjek-e a városba az 5 eurós forgalmi sorokért a tegnap már zárva talált üzletbe, végül háromnegyed kilenckor tovább indulok. Még jön fél kilométernyi emelkedő, aztán hosszú lejtő következik. Egy újan épült kegytemplom mellett álló, bő termésű szederfa megállít, majd ételt veszek egy szupermarketban. Az árak valamivel magasabbak, mint Olaszországban. Az üzlet előtti padon reggelizek, egy idős néni kedvesen érdeklődik az utam felől. Innentől a kis köztársaság határáig, Doganaig erős lejtőn ereszkedem, a Rimini-San Marino út szinte autópálya szélességű, hatalmas forgalommal (vajon hány négyzetkilométer válik emiatt élhetetlenné a 61-ből?). 10.50-kor érem el az ország főkapuját, a felirata ugyanaz, mint Gualdiccioloban.

     Innen már viszonylag sík terepen megyek Riminiig, egy piros lámpánál kérdezik, hová tartok. Megint viharfelhők gyülekeznek, gondolkodom rajta, bemenjek-e a városba. Végül úgy döntök, nem hagyom ki. A város szélén veszek két pizzaszeletet, egy darab mozzarellát, s bosszankodom a magas árakon. Épp elérem a belváros szélén Augustus császár diadalívét és az ókori kőhidat, amikor nagyot dördül az ég és szakadni kezd az eső. Két és fél óra kényszerszünetet tartok a tér árkádjai alatt, szerencsére kávézni tudok egy automata-fülkénél. Ez egy nagyon jó kis intézmény errefelé - kis beugrók az utcán, ahol a  kávétól a szendvicsig, a tejtől a hideg üdítőkig mindenfélét árulnak. Igaz, sokkal gyakoribbak a csak igazolvánnyal működő cigi-automaták (a trafikok), valamint a patikák előtt álló óvszer-automaták.

     Bár újra és újra nekiveselkedik, végül csak eláll az eső és elindulok várost nézni. Először a Tempio Malatestiano-t nézem meg: a város egykori urai, a Malatesták mindent elkövettek nevük megörökítésére... Egy oldalkápolnában a "fasiszta forradalom hőseinek" emléktáblája bujkál - ezen az oly erősen antifasiszta hagyományú vidéken - ahol minden városban díszhelye van a partizánok és ellenállók emlékműveinek és ahol a főutak nagy részét április 25.-ről vagy Giacomo Matteottiról nevezték el. 

     A templom után az óratorony tere következik, majd egy mellékutcában ráakadok Rimini érmeboltjára... A 25 centes doboz tele van 1 - 15 euró értékű érmékkel (szovjet félrubeles 1924-ből, 20. század eleji brazil kupronikkel és ezüstérmék, koezüstök a világ számos országából). A tegnap még múzeumban látott 5-10 centimósok, a 19. századig visszamenőleg, 3 euróért kaphatók. Kiegészítem még az olasz gyűjteményemet is, összesen 138 euróért legalább dupla annyit érő érmét veszek, jól megnövelve ezzel a cipelendő súlyt is. Még az érmefüzetemet is ott felejtem, a főtérről kell visszamennem érte.

     A városháza előtti téren víztöltés közben egy olasz bicajos szólít meg angolul. Kiderül, hogy volt már biciklivel Magyarországon, egészen Munkácsig ment. Úgy emlékszik vissza, tiszta, rendezett, szép országban járt...  A városnézést a majd 2000 éve rendületlenül szolgáló Traianusz hídnál fejezem be, aztán rátérek a nyílegyenesen északnyugatra tartó Via Emíliara. Alig  nyolc kilométer után Santarcangelo di Romagna harangtornyával szemben, egy hereföld peremén, sövény mellett állítok sátrat este hétkor. 33 km

    

NAPLÓ

2016. 6. 1. Szerda

 

Buje (Horvátország) - Bertoki (Szlovénia) 

 

 

     Hosszú és tartalmas nap. 8.45-kor indulok: először vagyok szandálban,  szerencsére kényelmes. A csapás végénél elütött fekete macska fogad. A horvát-szlovén határra - amit egy darabon a Dragonija-folyó alkot - a Kaldanijától induló hosszú lejtőn jutok el. Most incidens nélkül átjutok, a szlovén határőr még a személyit sem nézi meg, csak int... A túloldalon rögtön kiépített bicikliút - a Parenzana - fogad, amely a békebeli Poreč-Trieszt kisvasút nyomvonalán halad. Egész nap ezt követem - kis kitérőkkel - bár néha bújócskát játszik velem. Nagy a biciklis forgalom, sokan integetnek, köszönnek. 

     Sečovlje után sólepárló telep és madárrezervátum mellett megyek el. A csónakkikötőnél kijutok a tengerpartra, majd egy kis félszigetet megkerülve haladok Portorožba. Az út nagy kempingen vezet keresztül, rengeteg a lakókocsis német turista, de még norvégek is jönnek ide melegedni a hűvös északról.  A strandon megállok és úszom egyet a hínáros tengerben. Borotválkozni is szeretnék, de a mosdók kártyával működnek. 

     Portorož nagyvilági fürdőhely, a tengerparti sétányon elmegyek egészen egy várforma épületig. A "Palace Hotel"-lel szembeni "fast food"-ban ebédelek - nagy tonhalas szendvicset, majd kávézom. A sétányon járóbotos idős német házaspár érdeklődik az utam felől - németül - de azért megértjük egymást. Egyébként nagyon sokan megbámulják a felpakolt biciklit, ám kevesen szólítanak meg: ez a "törődj a saját dolgoddal" Európája. Ennek persze megvannak az előnyei is... Távolabb, a félsziget csúcsán van Piran, ahol 2011-ben már jártam, így a táblákat követve Izola irányában hagyom el Portorožt.

     Meredek emelkedő, majd egy gyökerekkel felvert lejtő következik a brutális forgalmú, keskeny úton. A bicikliút - mint azt később megtudtam - nem sokkal arrébb, külön alagútban vezet át a hegy alatt. Már akkor sok bosszúságot okozott a pocsék kitáblázottság, amikor 2007-ben végigbicikliztem Szlovénián...  A mai napon ismét megtapasztalhatom ezt: a megtalált bicikliút pár száz méter után szörnyű  meredek (legalább 20%) emelkedőben folytatódik. Mikor lépésről lépésre felküszködöm magam, választhatok két zsákutca: egy roncstelep és egy kerítéssel lezárt udvar között. Fél órát elvesztegettem, a fejem felett fenyegető viharfelhők gyülekeznek. Visszatérek a kiindulópontra, az egyik zsákutcának jelölt leágazásba jobban benézek és tökéletesen elrejtve megtalálom a bicikliút jelzését... 

     Ezután tekerhető emelkedőkön haladok, majd egy kisebb kivilágított alagút következik. Az Izola fölötti szőlőhegyen elhagyom a bicikliutat és legurulok a városba. Egy nagy parknál, hajójavító műhelyek mellett érek ki a partra. A spanyol polgárháború hőseinek emlékművénél vizet töltök, majd zegzugos utcákon át jutok az öbölparti sétányra. Egy kisebb térhez érve lezárom a biciklit és gyalogosan vágok neki a óváros keskeny utcácskáinak. Majdnem egy órát bolyongok, felmegyek a Szent Márk katedrálishoz is. Bevásárolok a "Mercator" nevű szupermarketban: Horvátországhoz képest sokkal alacsonyabbak az árak. Még megpihenek az árnyas parkban, aztán tovább indulok Koperba. 

     A bicikliút a tengerparton vezet és nagyon forgalmas. Egy körforgalom segíti a letérést a városba. Az óváros falakkal és kapukkal van körbevéve, eléggé kiterjedt. Viszonylag kevés a turista, elém tárul az egyetlen szlovén kikötőváros mindennapi élete. A főtér olaszos hangulatú - benézek a hatalmas székesegyházba - arrébb oroszláncímeres palota ékeskedik. Tovább érve egy teraszt találok, ahonnan megcsodálhatom  a kilátást a forgalmas teherkikötőre. A sétáló- és bevásárlóutcán végigmenve lépcsősoron jutok vissza a kis térre, ahol egy illatozó virágokkal futtatott korlátnál a biciklimet hagytam. Sétálok még kicsit a tengerparton, hallgatom a promenádon játszó diákzenekart. Aztán betérek egy halbüfébe - egy tál szardíniát kérek, citrommal és majonézzel tálalják. A parton haladva végigkövetem az "Italia Grande " nevű teherhajó kifutását.

     Háromnegyed hét van, mire visszaérek a körforgalomhoz, a bicikliút egy darabon beszorul az autópálya és egy mocsár közé, majd véget ér. Bertoki falu északi végénél út menti fabódé áll, mellette műanyag szék, mögötte gyümölcsöskert. Egyenként hordom fel a csomagokat a kert széléhez, de alig 20 perc múlva borostás képű, tetovált ember jön két kutyával és kiabál: " Hajda! Privát!". A privát világához sok boldogságot kívánok neki és továbbállok... Lassan az ezredik sátorban töltött éjszakához érek, de ilyen most fordult elő velem először... (ha nem számítom az öntudatos szlovák vadászokat Palást határában a 2011-es TTVT-n). Lehet, hogy eddig csak szerencsém volt?!  

     Nem megyek messzire: a vasút után a kertek végén futó kis útra térek, ahol egy szőlőlugas és betonból rakott fészer előtt, kis pad mellett fél kilencre áll a sátram. Nyilván ez is privát terület, de most senki sem háborgat. Mégsem nyugodt az éjszakám - a közeli autópálya zaja nagyon erős. A padon még jegyzetelek, szentjánosbogarak fénylenek körülöttem. Jóval éjfél után sikerül végre elaludni. 43 km

2016. 6. 2. Csütörtök

 

Bertoki (Szlovénia) - Aurisina (Olaszország) 

 

 

     Fáradt, energiátlan nap. Felhős a reggel, megborotválkozom a pataknál, majd fél kilenckor elindulok. Emelkedőn jutok Škofije faluba, ott hirtelen keresztezi az utat az elveszett bicikliút. Azt sem tudom, jobbra vagy balra induljak rajta, a határátkelő előre van. Végül fél kilométer után megint véget ér egy elágazásnál, ahol mindkét irányba egyaránt az autópályára mutat az útjelző tábla. Tanácstalanul megállok a járdán, szerencsére egy szikár olasz sportbiciklis kihúz a csávából és elkísér - az autópálya melletti kis, "természetesen" jelöletlen úton - az alig egy kilométerre lévő határig.  A határátlépéssel  a 800  megtett kilométert is bőven átlépem...

     A tábla szerint innen Trieszt 3km, de Olaszországban ez csak a város szélét jelöli - onnan még hosszú út vár a végtelennek tűnő külvárosokon keresztül. A kimerültségem miatt többször meg kell állnom erőt gyűjteni, először egy alagút bejáratánál majd egy temetőnél. Tizenegy körül megállok egy "Eurospar" szupermarketnél bevásárolni. Az árak itt nem vészesek, veszek epret is. Kiérve az üzlet előterébe  hirtelen leszakad az ég és nagyjából 2,5 óra hosszat zuhog az eső. A biciklit is fedél alá hozom és a korlátnak támaszkodva várom az égiháború végét. A hely macskája is behúzódik a bokrok közé tett papírdobozba... Egy idősebb férfi szólít meg, egészen jól megértjük egymást olaszul.  Később egy néger nő és a pasasa jelenik meg - veszekednek. A nő pergő nyelvvel ordibál - sír, átkozódik, számonkér - a férfi alig szól valamit... Amikor már több, mint félórája folyik a cirkusz, inkább áttolom a biciklit a közelben lévő buszmegállóba. 

      13.50 -  végre eláll az eső és tovább követhetem a "Centro" táblákat hosszú kilométereken át, le a hatalmas kikötőhöz, majd végig a parton. A régi vasútállomás után végre feltűnik - a vitorláshajók százaival, meg milliomos-jachtokkal teleszórt - öböl és mögötte a belváros, ami jóval nagyobb és zsúfoltabb a rijekainál - a biciklit tolva járom végig, megbámulnak az emberek. A hatalmas főtéren százak nyüzsögnek, akárcsak a sétálóutcán és a part menti sétányon.  Elballagok egészen a klasszicista székesegyházig és az ortodox templomot is megnézem, a várhoz már nem megyek fel... A városból kifelé a part menti utat követem, de nem találok leágazást Villa Opucina felé, így kimarad a tervezett Óriásbarlang is...A tengerparton kanyarog az út, rengeteg a biciklis rajta, sokan intenek, köszönnek. Időről időre a "gyalogos-biciklis" táblával jelzett járdán találom magam, de itt az országúton sem zavarok senkit, sehol nincs bicikliseknek szóló tiltótábla. A forgalom mindenhol hatalmas, de az emberek udvariasabbak, jobban odafigyelnek egymásra,  mint nálunk.
     Már estébe fordul az idő, amikor megállok a Miramare-kastélynál. A fehér márványból épült palota csodálatos környezetben, trópusi növényekkel, szobrokkal díszített parkban áll egy part menti sziklaszirten. Gyönyörű kilátás nyílik az azúrkék tengerre, de a Trieszti-öböl felett egy óriási cumulonimbusz (zivatarfelhő) tornyosul... Ideje sátorhelyet keresnem, ám az út felkapaszkodik a gazdagok villáival teleszórt hegyoldalba. Rácsos kapuk sora jelzi,  hogy magánterületek vannak mindenütt. Végül letérek az útról a aurisinai "marina" irányába, de hamarosan elzárja a továbbhaladást egy nyaralótelep automata kapubejárója.  Az út menti köves, gazos, lejtős terepen pont egy sátornyi hely van, letelepszem oda. Bár tőlem másfél méternyire még eléggé élénk autóforgalom van, nem zavar el senki sem. Kilenc óra van, lenn az öböl vizén a tegnapi "Italia Grande" ringatózik csendesen... 32 km

2016. 6. 3. Péntek

Aurisina - Monfalcone

 

 

     Rövid nap. Az alkalmatlan sátorhely ellenére csak elég későn, tizenegy körül indulok tovább. Duinoba érve először legurulok a kis kikötőbe, majd felmegyek a - már 400 éve a Turn und Taxis család birtokában lévő - meredek sziklaszirten álló várkastélyhoz. Először a parkot járom végig, aztán megnézem a kastélymúzeumot: megtudom,  itt szervezték meg az első postaszolgálatot és Dante is sokat vendégeskedett a tengerre néző falak között.  Felmegyek a 16. századi toronyba, majd leereszkedem a II. világháborúban a kertben épített 20 m mély bunkerbe. A kastély előtti téren megmelegítem a Szlovéniában vett babkonzervot, de bármennyire éhes vagyok is, nem bírom mindet megenni. Jóllakva erőt vesz rajtam a lustaság és fél hatig még üldögélek az árnyékban, figyelem Duino mindennapi életét. Hetedszer járok Olaszországban (biciklivel másodszor), azt szeretem benne a legjobban, hogy itt az ember szinte azonnal otthon érzi magát. Még a nyelvi akadályok sem feszélyeznek, az emberek udvariassága a franciákéval vetekszik. Mindig úgy megyek el innen, hogy ide még vissza kell térnem.

     Ma este könnyen találok sátorhelyet. Monfalcone előtt, sorsára hagyott ülőgarnitúra mellett, ösvény vezet  be egy fenyőligetbe. Nem messze tőlem vasúti alagút bejárata ásítozik. Este hétkor már én is készen állok a pihenésre.  10 km

2016. 6. 4. Szombat

 

Monfalcone - Aquileia 

 

 

     Éjjel fél háromkor villámlás és mennydörgés ébreszt fel, kimegyek, arrébb költöztetem a biciklit a sátortól, azután visszaalszom. Reggel 10- kor indulás után szinte azonnal beérek Monfalconeba, az "úszó szállodák" gyártásáról híres városba. Nem időzöm itt sokáig, egy városszéli nagy üzletben bevásárolok: paradicsomos, olivás tésztát és sajtokat (elfogadható áron, nagy választékban kaphatóak).

     Innen a Pó-síkságon vezet az utam, közvetlenül a tenger mentén, csatornákkal (némelyik folyónyi méretű) gazdagon behálózott tájon. Átkelek az Isonzón, csodálatos azúrkék vize van. Isola di Grado híres fürdőváros, fekvése hasonló Velencéhez, még a város temetője is egy szigeten található. Széles lagúna választja el a szárazföldtől, keletről keskeny turzás teremt összeköttetést, ezen érkezem. Először a tengerparti sétányon megyek végig, a móló végénél apró rákok tömkelege nyüzsög - döglött sirály van a vízben... A városháza előtti téren lezárom a biciklit és gyalogosan járom körül a kicsi, de szép történelmi városmagot.  Betérek a templomba is, majd vízcsapot keresek, s mivel nem találok, veszek 2 üveg ásványvizet és egy gyümölcslevet.  A várost a túlsó végén - a kék lagúnán átvezető - 4 km hosszú töltésen hagyom el.
      A Tarvisiotól idáig vezető élénk forgalmú bicikliút Aquileiát az ókori kikötő és a templom között érinti. Itt lezárom a bicajt és bemegyek a katedrálisba. A kriptába nem, csak a déli szárnyba és a keresztelőmedencéhez váltok jegyet (3 euro), a világhírű mozaikoknál vagy fél órát időzök. Végigjárom a város központját, benézek a világháborús temetőbe, megnézem az egykori kikötő romjait is. Aztán még biciklivel visszatérek a főtérre, hogy megtölthessem a vizespalackjaimat. Teszek egy kitérőt az ókeresztény múzeum felé, de már zárva van, így tovább indulok. 

     Alig másfél kilométer után, mezei út mentén állítom fel a sátrat, este hétre. Még kiülök ejtőzni egy palack lambruscóval  - a távolban feltűnnek az Alpok csúcsai. Az égen gomolyfelhők sorakoznak, a közeli reptérről felszálló repülőgépek élénkítik a látványt. A közeli árokból egész éjszaka békabrekegés hallatszik. 39 km

2016. 6. 5. Vasárnap

 

Aquileia -Portogruaro

 

 

     Reggel borús az idő, napközben fülledt hőség van, a távolban viharfelhők. Tizenegykor indulok, Cervignanoig továbbra is a kiváló bicikliúton. Terzo d´Aquileiaban egy biciklis apuka kérdezget angolul. Hamarosan Cervignano del Friuliba érek, a város főterén vasárnapi bolhapiac van. A városháza előtt meg is találom az én emberemet - nagy tál fémpénz van előtte, darabja 20 cent. Másfél órán keresztül keresgélek, válogatok - tengernyi a jugoszláv dínár, de van bőven szlovén tolár is és külön tálakban az alumínium 5 és 10 lírások. Akad itt a brazil cruiserotól a seychelle-i centig minden. Nincs nagy becsülete az 1945 előtti centesimóknak sem, szintén 20 centért vesztegetik őket. Közben jön egy portugál fazon, aki orosz érmékkel seftel - van nála egy kilyukasztott (tönkretett!) poltyinnyik is. Külön albumokból kiválogatom a hiányzó 50, 100, 200 és 500 lírásokat, majd egy másik árusnál még találok két jó darabot (jen, fillér) - 216 új érmére tettem szert (ebből 33 olasz) és elköltöttem 50 eurót...

     Negyed kettőkor tovább indulok a 14-es főúton, de az útba eső Lidlben még ennivalót veszek. Forgalmas, keskeny, gyakran platánfákkal szegélyezett úton haladok Velence felé. Nem sokkal később egy bővizű forrást találok az út mellett, megállok vizet tölteni. Három előtt beérek San Giorgio di Nogaro központjába, valamilyen fesztivált tartanak. A következő város Latisana, itt is teszek egy sétát a városközpontban. Tovább haladva átkelek a Tagliamento-folyón és megérkezek Veneto tartományba.

     Fél hatra jutok Portogruaro elé, itt az út észrevétlenül rátér egy elterelő útra (hirtelen megváltozik az útszámozás). Visszafordulok, de hiába, nincs más lehetőség. Szerencsére időben megtalálom a városközpont felé vezető letérőt (így elkerülöm, hogy megismétlődjön a 9 évvel ezelőtti kellemetlen esetem a pordenonei kerülőúttal). Portogruaro mindenképpen érdemes a megállóra. A vízimalom környéke Tapolcára emlékeztet, a városka árkádos épületeivel, ferde tornyával, középkori épületeivel igazán hangulatos, kedves hely. 

     Concordia Sagittaria a következő település, ezt elhagyva egy csatorna partján, szőlőültetvény végében táborozok le fél nyolckor. Este megint villámlás, mennydörgés, de csak pár csepp eső esik. A távolban látszanak a Dolomitok, vadászrepülők húznak el felettem kötelékben nagy zajjal... 58 km

2016. 6. 6. Hétfő

 

Concordia Sagittaria - Malcontenta

 

 

     Nehéz nap: dögmeleg, embertelen forgalom és az első (csak remélhetem, hogy egyben az utolsó) balesetem utazásaim során. 

     Reggel permetezőgép járja a szőlőt mögöttem. Tizenegy felé, nehezen indulok el. A forgalmat most már az autópálya-díjon spóroló, sóher fuvarozók kamionjai is súlyosbítják. Az első megállóm a Stino di Livenza felé vezető elágazásnál lévő Penny Marketnál van. Bevásárolok, veszek epret és guarana-italt is. Három előtt érek San Dona di Piaveba, egy óra alatt végigjárom: katedrális, viráglugasokkal hívogató padok, egy angolul érdeklődő biciklis a főtéren.

     Hamarosan átkelek "Olaszország hősi folyóján", a Piaven. Egyre nyomasztóbb forgalomban közeledek Velencéhez - elvileg a lagúna partján vezet az út - de semmi sem látszik a vízből. Az út mellett elgázolt hód teteme hever. Fél hatkor elérem a Marco Polo repteret, húsz percet pihenek egy padon - átléptem az első 1000 kilométert. Bár 1992-ben már jártam Velencében, még érdemes lenne visszajönni ide (amíg lehet) - de az több időt és felkészülést igényelne... Futó bepillantásra a világ leginkább turisták-sújtotta városába se kedvem, se energiám nincsen...így most Velence kimarad.

     Rövid időn belül kétszer is veszélyes helyzetbe kerülök: először az egyik nagy körforgalomban majdnem belém szalad egy nyitott sportkocsis aranyifjú, majd -(mivel botor fejjel azt gondolom, elég a "Ravenna" feliratú táblát követnem, ha a 309-es ravennai útra akarok térni) - egy többsávos, de keskeny útszakaszra jutok, ahol beszorulok az út szélén egy betonfal és egy kamion közé...  Végül harmadjára -  ugyanezen az úton - a vasúti síneken átvezető, meredek hídon a biciklit tolva - egy piros furgon a visszapillantó tükrével megütve fellök... Telibe találja a bal lapockámat és felkaromat - elesek, a bicikli feldől - a jobb térdemet felhorzsolom, de lila foltokon kívül semmi bajom nem lett és a bicikli is ép maradt! Nem győzök hálát adni érte a Gondviselésnek...  A furgon vezetője talán jobban megijedt, mint én - a mögöttünk jövő autó női sofőrje tolmácsol nekünk angolul. Kórházba szerencsére nem kell vinni... Este háromnegyed hét felé jár az idő.

     Az út hamarosan autópályába torkollik: a margherai leágazásnál nyerek innét egérutat, egy buszsofőr előzékenyen átenged maga előtt. Marghera, Velencének ez az ipari külvárosa  (vaskohó, olajfinomító) meglepően csendes, bár nem sok európai arcot látok az utcákon. Veszek kenyeret és egy üveg pezsgőt, majd további sivár külvárosokon át (száz méterenként egy-egy néger prostituált ácsorog) jutok ki a városból.  Malcontentát elhagyva, az úttól nem messze, parlagon hagyott földdarab szélén, fél kilenckor lesátorozok. Azután kinyitom a pezsgőt, hogy megünnepeljem az első 1000 km-t és a szerencsés megmenekülésemet. 67 km