„Cascais őrzi hagyományait és tiszteletben
tartja lakóit. Mesélik például, hogy a Városi Tanács lebontásra ítélt egy
kedves, romantikus kis házat, amelyben egy igen idős és beteg hölgy lakott. A
döntés megszületett, azonban a munkálatokat elhalasztották egészen a hölgy
haláláig, mivel tudták, hogy azonnali halálát okozná, ha környezetéből
kimozdítanák. Amikor pedig meghalt, rájöttek, hogy a ház tulajdonképpen nem is
rontja a városképet, nincs is útban… Egy másik megtörtént eset egy ökörről
szól. Szemeteskocsi elé fogva használták, mígnem elhatározták, hogy vágóhídra
viszik. Az állat azonban megmakacsolta magát és – már a vágóhídon – egy
tapodtat sem volt hajlandó mozdulni. Az egyik városi elöljáró, látva az állat
még hatalmas erejét, megkegyelmezett az egyébként jámbor párának és minthogy
éppen „megüresedett” egy hely az egyik kocsi előtt, a város megvásárolta
igásökörnek. Még évekig vontatta a szemetet mindenki nagy örömére…”
Már csak három szál maradt a portugáliai csokor virágaiból,
a komor Braga és a nehezen átlátható Lisszabon helyett ma estére a legkisebbet szántam Neked. Nem sok mindent mondhatok a kicsi
Cascais fürdővárosáról, a lényeget arról a tavaly júniusi napról már elmondtam... Neked... írok minden sort, Neked készítek minden fényképet már
két és fél éve. Holnap is azért veszem a nyakamba a téli határt, hogy valami szépet
találjak és elhozzak Neked. Még nem tudom mi lesz az, a hátralévő kevés
járatlan úton… azt végképp nem tudom, hogy eljut-e majd Hozzád, vagy csak egy
reménytelen szerelem szánalmas mementója lesz-e az interneten. De megyek és Rád
gondolok majd közben, mint mindig és mindenhol az óta a nap óta…
Cascais município harminc kilométerre van Lisszabontól
nyugatra, a Tejo tölcsértorkolatának északi bejáratánál, a Sintrai-hegység
védelmében. Ez az örök tavasz hazája, ahol februárban is nyílnak a virágok, de
az Atlanti-óceán vize nyáron is hűvös. 1900 óta a lakosságszám tízszeresére
nőtt (2011-ben 206 ezer fő 99 négyzetkilométeren). A portugál népet kiskorúnak
tekintő és a múltat konzerváló Salazar-rezsim (hogy finom legyek… a történelem
és a Forradalom már úgyis kimondta felette az ítéletet) idején az összes
trónfosztott operettkirály és lovastengerész itt, a Cascaishoz tartozó
Estorilban vásárolt villát (és filléres fizetésű személyzetet) magának. Ma is a
gazdagok uralják ezt a partot (Estorilban kaszinó működik, a cascaisi parton
pedig nagyon gyakori az orosz szó), de a „Portugál Riviéra” mesterkélt
szóösszetételében akkor is a portugálon van a hangsúly…
(2011.6.19.)
Cascais nyugati, nyílt partján
A Tejo torkolatát védő citadella, az utolsóelőtti portugál király, a Comérción 1908-ban lelőtt I. Károly szobrával
Cascais szélvédett öble (Praia dos Pescadores) halászcsónakokkal és jachtokkal...
... régi horgonnyal...
... és a rákhalászok ketreceivel.
Távolba néző nőalak a tengerparton...
Azulejós városháza
Többnyelvűség egy egynyelvű országban (hiába kezdtem portugálul a mondandómat a lisszaboni főpostán, egyből átváltottak angolra... van még mit tanulnom.)
Háborús emlékmű (Portugáliában utoljára idegen hadak Napóleon idején jártak)
Estorili sétány
És park (háttérben a Forte da Cruz erőd)
Estoril nemzetközi üdülőhellyé fejlesztőjének, Fausto de Figueiredo egykori polgármesternek szobra, háttérben művének "koronája", az 1931-ben épült kaszinó
Ma reggel
az ablakon kinézve többé-kevésbé fehér várost láttam… Nem emlékszem eddigi
életemben októberi hóra. Talán az utolsó télen, amit ezen az éghajlaton töltök,
a természet még megmutatja, minek intek búcsút. Persze lehet, hogy tavaszig nem fog
újra havazni, ma már az sem számítana rendkívülinek.
Most 3 fok van, Lisszabonban 17. Elejtett félmondatokból
(„minden haverom világgá megy…”) tudtam meg, hogy M. ott van. Nem
kérdezősködtem (újabban már nem szoktam és a sárga szamárral sem fájdítom a
szívemet), de örültem, hogy hírt kaptam róla. Ha valakit szeretünk, a testvérét
sem érezzük idegennek.
Van még jónéhány bejegyzésre való emlék és fénykép az utóbbi
két évből. Talán ezen a hosszú télen lesz még rá módom, hogy ilyen módon
átadhassam őket. A 2010 előttieket nagy lelkesedéssel a „köznek” készítettem (a
szlovéniaiak nagy részét épp most törlik az építészek és szobrászok "jogainak
megsértése" miatt), azóta pedig… mindig és mindenhol egyvalakire gondoltam,
bármi is került a szemem elé, akkor is, amikor ennek a blognak még a gondolata
sem volt meg… És tudom, hogy ez már mindig így lesz, bármit is hozzon a jövő.
Sintra. Ha a statisztikát nézzük, az ország 308 municípiója közül
a második, 377,8 ezer lakossal (2011). A valóság kicsit mást mutat. A 316
négyzetkilométeres terület délkeleti sarkát Lisszabon elővárosai (Queluz, Monte
Abraão, Massamá, Pendão, Agualva, Cacém stb.) foglalják el, maga Sintra (a
turistacsoportok zaját leszámítva) csendes kisváros az 529 méteres Pena-hegy
lábánál, a 14. század, a költő-király I. Dénes kora óta királyi rezidencia. A
királyi palota jelenlegi formáját a 15-16. században kapta, azulejóiról és
kazettás mennyezeteiről híres. Maga a királyi palotának (ma: "nemzeti palota" - Palácio Nacional) és São Martinho
freguesia központjának otthont adó „felsőváros”, ahol tavaly júniusban jártam,
csak néhány utcára terjed ki a Comérciótól légvonalban 24 kilométerre északnyugatra. Portugáliában valahogy ismeretlenek a nagy
területen szétterjedő szorosan beépített, zárt, fullasztó városok. A középkori
városmagokat leszámítva szellősen beépített, narancsszín-csempés tetős házak,
fenyvesek, vizek tarka mozaikja még a legsűrűbben lakott országrész is, ahol ritkán
találkozunk a Kárpát-medencében olyan természetes „elvágólagos” településekkel,
melyeknek egyértelmű vége van.
A Sintrai-hegység a Kasztíliai-választóhegység folytatása,
melynek gránitsziklái a Sintrához tartozó Azóia közelében alkotják a
kontinentális Európa legnyugatabbi pontját, a Roca-fokot (Szikla-fok) a nyugati
hosszúság 9. fokának 30. percén (Írország legnyugatabbi pontja, a Dunmore Head
majdnem egy fokkal nyugatabbra van).
(2011.6.19./2012.10.29.)
Largo Gregório Almeida
A főtér, a Praça República
A főtér déli oldala, háttérben a 420 méter magas várheggyel, tetején a mórok 8-9. században épült erődjével. Sintra környékének eredeti lakossága nagyrészt az 1147-es visszafoglalás után is ittmaradt mórok leszármazottja.
A királyi palota tornyai (igazából a konyha kéményei)...
... és belső udvara...
... és egy kis részlet a tengernyi azulejóból.
A palota franciakertje
... és a "Címerek termének" mennyezete.
Szökőkút a palota bejáratánál
Sintrai konflis
A palota homlokzata a főtérre néz
Kilátás a városháza felé
A freguesia névadója, a Szent Márton-templom
Kanyargós utcákon indultam fölfelé
... egyre magasabbra...
... egyre keskenyebb utcákon.
Ebben a házban lakott ittjártakor, 1866-ban Hans Christian Andersen
Még az erdészet hivatali táblája is kékcsempéből van...
Az erdőbe érve az ösvény gránit-elefántsziklák között vezet, a "Faun labirintusát" idéző helyeken (innen ötszáz kilométerre, de ugyanennek a hegységnek az erdeiben forgatták, El Espinarban)
A 19. század romantikusai által újra összerakott középkori kőtemplom a mór erőd bejáratánál.
Az erőd külső falai
... és egy kis bástya az erdőben. Sokáig üldögéltem a tetején.
Kilátás a várhegyről észak felé
A sintrai posta
Rua Conselheiro Segurado
Kilátás nyugat felé, az Atlanti-óceán alig 8 kilométerre van
Hal a falon (Rua Visconde Monserrate)
Az Atlanti-óceán a Cabo da Rocánál
A gránithegység vége
Széltépte virág a világ végén
A háttérben a világítótorony, ahol oklevelet lehet venni bizonyítékul...