„Cascais őrzi hagyományait és tiszteletben
tartja lakóit. Mesélik például, hogy a Városi Tanács lebontásra ítélt egy
kedves, romantikus kis házat, amelyben egy igen idős és beteg hölgy lakott. A
döntés megszületett, azonban a munkálatokat elhalasztották egészen a hölgy
haláláig, mivel tudták, hogy azonnali halálát okozná, ha környezetéből
kimozdítanák. Amikor pedig meghalt, rájöttek, hogy a ház tulajdonképpen nem is
rontja a városképet, nincs is útban… Egy másik megtörtént eset egy ökörről
szól. Szemeteskocsi elé fogva használták, mígnem elhatározták, hogy vágóhídra
viszik. Az állat azonban megmakacsolta magát és – már a vágóhídon – egy
tapodtat sem volt hajlandó mozdulni. Az egyik városi elöljáró, látva az állat
még hatalmas erejét, megkegyelmezett az egyébként jámbor párának és minthogy
éppen „megüresedett” egy hely az egyik kocsi előtt, a város megvásárolta
igásökörnek. Még évekig vontatta a szemetet mindenki nagy örömére…”
Verzár István:
Portugália (útikönyv), Panoráma, 1983
Már csak három szál maradt a portugáliai csokor virágaiból,
a komor Braga és a nehezen átlátható Lisszabon helyett ma estére a legkisebbet szántam Neked. Nem sok mindent mondhatok a kicsi
Cascais fürdővárosáról, a lényeget arról a tavaly júniusi napról már elmondtam... Neked... írok minden sort, Neked készítek minden fényképet már
két és fél éve. Holnap is azért veszem a nyakamba a téli határt, hogy valami szépet
találjak és elhozzak Neked. Még nem tudom mi lesz az, a hátralévő kevés
járatlan úton… azt végképp nem tudom, hogy eljut-e majd Hozzád, vagy csak egy
reménytelen szerelem szánalmas mementója lesz-e az interneten. De megyek és Rád
gondolok majd közben, mint mindig és mindenhol az óta a nap óta…
Cascais município harminc kilométerre van Lisszabontól
nyugatra, a Tejo tölcsértorkolatának északi bejáratánál, a Sintrai-hegység
védelmében. Ez az örök tavasz hazája, ahol februárban is nyílnak a virágok, de
az Atlanti-óceán vize nyáron is hűvös. 1900 óta a lakosságszám tízszeresére
nőtt (2011-ben 206 ezer fő 99 négyzetkilométeren). A portugál népet kiskorúnak
tekintő és a múltat konzerváló Salazar-rezsim (hogy finom legyek… a történelem
és a Forradalom már úgyis kimondta felette az ítéletet) idején az összes
trónfosztott operettkirály és lovastengerész itt, a Cascaishoz tartozó
Estorilban vásárolt villát (és filléres fizetésű személyzetet) magának. Ma is a
gazdagok uralják ezt a partot (Estorilban kaszinó működik, a cascaisi parton
pedig nagyon gyakori az orosz szó), de a „Portugál Riviéra” mesterkélt
szóösszetételében akkor is a portugálon van a hangsúly…
(2011.6.19.)
 |
| Cascais nyugati, nyílt partján |
 |
| A Tejo torkolatát védő citadella, az utolsóelőtti portugál király, a Comérción 1908-ban lelőtt I. Károly szobrával |
 |
| Cascais szélvédett öble (Praia dos Pescadores) halászcsónakokkal és jachtokkal... |
 |
| ... régi horgonnyal... |
 |
| ... és a rákhalászok ketreceivel. |
 |
| Távolba néző nőalak a tengerparton... |
 |
| Azulejós városháza |
 |
| Többnyelvűség egy egynyelvű országban (hiába kezdtem portugálul a mondandómat a lisszaboni főpostán, egyből átváltottak angolra... van még mit tanulnom.) |
 |
| A néger kislány halai |
 |
| A citadella bejárata |
 |
| Háborús emlékmű (Portugáliában utoljára idegen hadak Napóleon idején jártak) |
 |
| Estorili sétány |
 |
| És park (háttérben a Forte da Cruz erőd) |
 |
| Estoril nemzetközi üdülőhellyé fejlesztőjének, Fausto de Figueiredo egykori polgármesternek szobra, háttérben művének "koronája", az 1931-ben épült kaszinó |
