Puritán aszkéták, véreskezű gyilkosok
Klubjának dísztagja volt Fülöp király
Kopár volt a lelke, mint ez a napégette táj
Kasztília méltó vezetője
Egy szép napon rábökött a térképre:
Ez itt pont a Birodalmam közepe
Így lett Madridból főváros.
De ez se volt elég neki
A félsziget kiégett szíve
Ahol még valamirevaló folyó sincs
A hegyek lábánál, fent épült
Ez a hatalmas, lélektelen kolostor
Szent Lőrinc vasrostélyánák mintájára
Csupa gránit az egész, világos
Guadarramai gránit
Kemény, rideg, könyörtelen
Olyan, mint ez a majdnemsivatag
Kopár ország, ahol a Tűz uralkodik mindenben.
A sedre beszédben, a hústhússal ételekben
A vérömléses történelemben, a zászlók színében
A fanatizmusban és a halálkultuszban
A ló mindkétoldaláraesésekben
És a viadal után felszolgált bikák vérében
A tűzben, ami itt mindent kiéget
Szomjassá tesz testet és lelket.
Másik zsarnok, közeli zsarnok
Húsz éve, amikor kilencévesen
Először láttam meg ebben az országban a Tengert.
A zsarnok megbékélést hirdetett
És életben maradt ellenségeivel sziklabunkert építtetett.
Ahol aztán őt is eltemették
És az elnyomás oldalán elesett
gyilkosok/áldozatok/megtévedt emberek/Vidal kapitányok
(biztos volt köztük mindenféle ember)
Sírjára kiírták:
„Meghalt Istenért és Spanyolországért“
Meg a fasizmusért, a rabságért, egy gyilkos varangyosbéka
véres uralmáért
És a máért, ami ebből a zsarnokságból lett...
Egy templom, ahol indulatossá válok...
Nem jó hely...
De a táj...
A kopárság ezer méter fölött erdőbe vált.
Fenyőerdő, kilométerenként tűzgyújtási tilalom-táblák
Egy szikra és leég az egész...
Gránittömbök, fenyvesek,
Ugyanaz a hegylánc, ami Sintránál ér véget.
Viaszsisakos csendőr a tartományi hivatalnál
És anarchista falfirkák és foglaltházak
Csempével kirakott utcanévtáblák
Rendszerellenes falragaszok
A gesztenyéknek korán hull a levele
Este kilenckor még világos, reggel hétkor még sötét
Majdnem négy fokkal Greenwichtől nyugatra
Este nyolckor 33 fok
Art-deco felhőkarcolók, szüntelen motorzaj
Húszméterenként rimánkodó koldusok
Legtöbbjük külföldi, de spanyolul sírnak
Nincs templomkapu koldus nélkül
Viszont az utcai cipőtisztítás már nem divat, mint Lisszabonban.
Emberek milliószámra
Mind idegen és rohan a saját dolga után
Átlépve a nyomorultakon
Pár óra egy ekkora városban
Jobban kimerít, mint egy hét két keréken
Percenként ötvenen jönnek szembe
És senkinek nem jelentek semmit
És senki nem jelent nekem sem semmit
Mert időm sincs rá, hogy elgondolkozzak rajtuk,
Sorsot lássak bennük.
Embertársak, „idegenek“.
És minden pár láttán a kínszenvedés,
Amit csak az ismer, aki látta élete szerelmét
Más karjaiban.
És aki a harmadik nyarat szenvedi át
Hiábavaló vágyakozással
Idegen városok utcáit rovó magányban.
(Madrid, 2012.8.24.)
Befejezetlen katedrális – húsz éve is az volt.
Csak akkor nem állt a tér összes oldalára kiterjedő sor.
Alig várják már, hogy kipipálják
Mit is ? – Gaudí lázálmát.
Az LSD előtti világ kaleidoszkópját
Diszharmónia – valakinek biztos ez is szép
De engem zavar és elrettent a mesterséges káosz.
Sok helyen van „káosz“ a természetben
Amit az ember nem fog át „ép ésszel“
De ott van mögötte a felsőbb rendező, aki látja
És aki nyitott szívvel nézi az erdőt vagy a tengert, az érzi.
Hogy amit káosznak hitt, az a legmagasabb rend.
A Gaudí-templom és a Gaudí-kert és a Gaudí-házak
A túlburjánzó agysejtek álmai
Az összekavart lélek tanúságai.
Természetellenesek, zavaróak, rosszak
De mégis van bennük szépség.
Vajon látja ezt az az ezer ember
Aki most két-háromnapi létfenntartásra elég pénzért arra vár
Hogy elmerüljön a sznobok által trónraemelt mester munkái közt ?
A Rambla – ember-ember sarkában
Újra és újra látom, mennyire nem bírom a nagyvárost
De a platánok és mögöttük a fructidori ég a nyár utolsó napján
Nem élnék itt, de érzem ezt a várost, mert lelke van
(Ma már ez sem természetes egy városnál)
Egy magas, szőke, borostás férfi ült a barcelonai óváros egyik utcájában.
Előtte angol nyelvű tábla – elrabolták mindenem, itt vagyok idegenben, segítsetek...
A járókelők továbbmentek.
Néhányan elolvasták a táblát.
Én nem, csak az első két sort
Aztán továbbmentem.
Két perccel később visszafordultam
És az összes fémdarabot a zsebemből odaadtam.
Franciául köszönte meg.
Talán csaló volt.
Nem érdekel.
„Én is kiállhatnék ugyanígy“ – hallom.
De nem állsz ki.
Ebben az országban, ahol a hit nevében
Égettek el harmincezer embert
És ahol a hit jegyében
Sajtolták ki a gyarmatok minden kincsét
Hogy szintén a hit jegyében
Díszes katedrálisokat emeljenek
Ma nincs köztük olyan, ahová többnapi költőpénz kiadása nélkül bejuthatnék.
Montserrat.
Ott áll sorba a hatalmas tömeg a Fekete Szűz előtt
És amikor odaérnek
Tízből ha egy fordul hittel a kis szobor felé
A többi fényképez – a legtöbben saját magukat
Villognak a vakuk – meghalt az áhítat.
Sokáig ültem a barcelonai part kövén
Nem a „Santa María“ mását figyeltem
Az embereket.
Ahogy semmire se figyelnek
A férfiakat és a nőket
Ahogy sietősen ráncigálják egymást tovább...
A hőbörgő németeket, a kigyúrt/platinaszőke oroszokat
Spanyolokat szivarral a szájban és keseszőke hollandokat.
Megálltak egy percre – fotó önmagukról
Aztán rohantak tovább.
Csak a gyerekek...
A tágranyílt szemek, a rácsodálkozás
És a kőlépcsőkön felmászás öröme
Ahogy kivétel nélkül a szemembe néznek
Félelem nélkül, elfogultság nélkül
Szabadon még az egész zombiléttől.
Aztán egy tucat fekete vett körül hirtelen
Bizonytalanul mozogtak – ők még Afrikában
Születtek és túlélték az átkelést a tengeren
És most itt vannak – az „ígéret földjén“
Batyukkal jöttek – óvatosan körülnéznek
Főnökeik marokkóiak – biztos jól ismerik a csendőröket.
Kiterítik a batyukat
Napszemüvegek, karkötők, legyezők....
A külvárosokban láttam, hogy élnek
Az autópályára néznek az erkélyek
Éjjel-nappal dübörgés
Három kisgyerek fogta a rácsot és nézett
A negyediket az édesanyja ringatta
Badalona - 2012
(Katalónia, 2012.8.31.)
