Bolyongások: Sintrai séta

Ma reggel az ablakon kinézve többé-kevésbé fehér várost láttam… Nem emlékszem eddigi életemben októberi hóra. Talán az utolsó télen, amit ezen az éghajlaton töltök, a természet még megmutatja, minek intek búcsút. Persze lehet, hogy tavaszig nem fog újra havazni, ma már az sem számítana rendkívülinek.

Most 3 fok van, Lisszabonban 17. Elejtett félmondatokból („minden haverom világgá megy…”) tudtam meg, hogy M. ott van. Nem kérdezősködtem (újabban már nem szoktam és a sárga szamárral sem fájdítom a szívemet), de örültem, hogy hírt kaptam róla. Ha valakit szeretünk, a testvérét sem érezzük idegennek.

Van még jónéhány bejegyzésre való emlék és fénykép az utóbbi két évből. Talán ezen a hosszú télen lesz még rá módom, hogy ilyen módon átadhassam őket. A 2010 előttieket nagy lelkesedéssel a „köznek” készítettem (a szlovéniaiak nagy részét épp most törlik az építészek és szobrászok "jogainak megsértése" miatt), azóta pedig… mindig és mindenhol egyvalakire gondoltam, bármi is került a szemem elé, akkor is, amikor ennek a blognak még a gondolata sem volt meg… És tudom, hogy ez már mindig így lesz, bármit is hozzon a jövő.

Sintra. Ha a statisztikát nézzük, az ország 308 municípiója közül a második, 377,8 ezer lakossal (2011). A valóság kicsit mást mutat. A 316 négyzetkilométeres terület délkeleti sarkát Lisszabon elővárosai (Queluz, Monte Abraão, Massamá, Pendão, Agualva, Cacém stb.) foglalják el, maga Sintra (a turistacsoportok zaját leszámítva) csendes kisváros az 529 méteres Pena-hegy lábánál, a 14. század, a költő-király I. Dénes kora óta királyi rezidencia. A királyi palota jelenlegi formáját a 15-16. században kapta, azulejóiról és kazettás mennyezeteiről híres. Maga a királyi palotának (ma: "nemzeti palota" - Palácio Nacional) és São Martinho freguesia központjának otthont adó „felsőváros”, ahol tavaly júniusban jártam, csak néhány utcára terjed ki a Comérciótól légvonalban 24 kilométerre északnyugatra. Portugáliában valahogy ismeretlenek a nagy területen szétterjedő szorosan beépített, zárt, fullasztó városok. A középkori városmagokat leszámítva szellősen beépített, narancsszín-csempés tetős házak, fenyvesek, vizek tarka mozaikja még a legsűrűbben lakott országrész is, ahol ritkán találkozunk a Kárpát-medencében olyan természetes „elvágólagos” településekkel, melyeknek egyértelmű vége van.

A Sintrai-hegység a Kasztíliai-választóhegység folytatása, melynek gránitsziklái a Sintrához tartozó Azóia közelében alkotják a kontinentális Európa legnyugatabbi pontját, a Roca-fokot (Szikla-fok) a nyugati hosszúság 9. fokának 30. percén (Írország legnyugatabbi pontja, a Dunmore Head majdnem egy fokkal nyugatabbra van).

(2011.6.19./2012.10.29.)

Largo Gregório Almeida

A főtér, a Praça República

A főtér déli oldala, háttérben a 420 méter magas várheggyel, tetején a mórok 8-9. században épült erődjével. Sintra környékének eredeti lakossága nagyrészt az 1147-es visszafoglalás után is ittmaradt mórok leszármazottja.

A királyi palota tornyai (igazából a konyha kéményei)...

... és belső udvara...

... és egy kis részlet a tengernyi azulejóból.

A palota franciakertje

... és a "Címerek termének" mennyezete.

Szökőkút a palota bejáratánál

Sintrai konflis

A palota homlokzata a főtérre néz

Kilátás a városháza felé

A freguesia névadója, a Szent Márton-templom

Kanyargós utcákon indultam fölfelé

... egyre magasabbra...

... egyre keskenyebb utcákon.

Ebben a házban lakott ittjártakor, 1866-ban Hans Christian Andersen

Még az erdészet hivatali táblája is kékcsempéből van...

Az erdőbe érve az ösvény gránit-elefántsziklák között vezet, a "Faun labirintusát" idéző helyeken (innen ötszáz kilométerre, de ugyanennek a hegységnek az erdeiben forgatták, El Espinarban)