Megyejárás - járatlan utakon az Alsó-Csallóközben

„Nem férsz a bőrődbe jó melegen, itthon ? Nem ?”

(Apám)

A Csallóköz ezernyolcszáz négyzetkilométerének legkeletibb, legalacsonyabb, teljes egészében a régi Komárom megyéhez tartozó része az Alsó-Csallóköz, melyhez (Komáromot és Gútát nem számítva) 18 község tartozik (Nagymegyer és Ekecs 1960 óta a Dunaszerdahelyi járáshoz, úgyhogy a minden szempontból egységet alkotó területet kettévágja a kerülethatár is… Mi köze van az Alsó-Csallóköznek Nyitrához ? Vagy Nagyszombathoz ? Szlovákia közigazgatása…). A falvak nagy része (Aranyostól Nagymegyerig) egy vonal mentén helyezkedik el, mely egy alig észrevehető, pár méteres kiemelkedés a lapos, vizenyős, a 19. század végéig mocsaras vidéken (ezt követi a pozsonyi országút és vasút vonala is). Ettől északra, a Kis-Dunáig terjedő jókora terület a 18. századig lakatlan mocsár volt, ekkor jöttek létre az első állattartó szállások, majd az ármentesítésekkel, a 19. században a tanyavilág. A tanyákból („rétek”) csak az 1990-ben önállósult Bogyarét jutott el a községgé válásig, a terület többi része az idáig keskeny sávban felnyúló lakszakállasi, zsemlékesi, nemesócsai, szilasi, bogyai határhoz tartozik, a Császta erén túl pedig már Gúta kiterjedt (106 négyzetkilométeres, a szlovákiai Kisalföldön a legnagyobb, országosan a 16.) kataszteréhez.  

Sokszor és sokat jártam errefelé, valamennyi községben megfordultam többször is, de voltak és maradtak is járatlan utak, puszták. Ezeket fűztem láncra ezzel a túrával. Eredetileg a Kis-Dunáig akartam eljutni Maderét és Aszód érintésével, de a marasztaló fekete sár és a délután rákezdő eső miatt ezt későbbre halasztottam.

Reggel fél kilenckor indultam Komáromból és este 5-re érkeztem meg a vágfüzesi Öregházba, édesanyám húgának családjához 75 kilométer után. Másnap (miután fél óráig mosdattam szegény, nyakig sáros járművemet) délután háromra tértem vissza a városba.

(2013. január 3.-4., csütörtök-péntek, 92 km)

Az 1910-ben épült (kilenc évig romokban heverő) vasúti Duna-híd

A (néhol túl vastagon) kaviccsal felszórt Duna-töltésen vezet a nemzetközi dunai bicikliút is.

Kavicskitermelés a Dunából Csallóközaranyosnál

Az aranyosi Bökpusztára vezető egykori út

Csallóközaranyos látképe délkeletről

Bök a török háborúkig falu volt, később puszta, ma már csak bozóttal benőtt pusztulat

  

Bökpuszta romjai

A Duna a léli kanyar után, Aranyosnál

Jégdarabok az aranyosi utcán

Nem akarok én egy falut se rossz színben feltüntetni a romos házak fotóival. De ki tudja, meddig állnak még ezek a régi épületek. Kötelességemnek tartom, hogy megörökítsem őket, amíg még megvannak.

Cuki Bár

Aranyosról Ekel felé

Szépen felújított feszület Ekel keleti szélén...

... alig négyszáz méterre a katolikus templomtól.

Ekeli látkép a református templom tornyával

Ekeli fűzfák

A légifelvételről nem derült ki, hogy az ekeli Újudvar és Nemesócsa közötti másfél kilométer megtétele majdnem egy óráig fog tartani...

A jó tapadós-ragadós csallóközi sár. Nemesócsára érve biciklistül úgy nézhettem ki, mint a lúdászó kutya.

Régi ismerősöm, a nemesócsai öreg tölgyfa

Templom utca

A 18. században épült nemesócsai református templom...

... és az alig egy éve üzemelő új pozsonyi személyvonat.

A Tanytól a kolonistafaluhoz, Zsemlékeshez (Lipové) csatolt Törömpuszta régi magtára utolsó ittjártam óta fenyegető feliratot kapott.

Nemesócsától Zsemlékes felé

Zsemlékes 1926-ban önállósult, az egyik legnagyobb szlovák-morva kolónia volt Komárom környékén (1930-ban 565 lakossal). Az egész országutat a nemesócsai vasútállomásig hozzácsatolták és észak felé is öt kilométer hosszan egy széles sávot. Mára alig 157 lakosa maradt (2011), így ez a járás legritkábban lakott községe.

A Komáromi-főcsatorna. Zsemlékesről Rakottyáspuszta (a húszas években szintén népes kolónia, a kilencvenes évek elejére két család maradt ott...) felé mentem. Két éve a nemesócsa-gútai út felől próbáltam odajutni, de a belvíz megakadályozta.

Rakottyás (Rakytník) kizárólag ezen az úton közelíthető meg, bár a nemesócsai úttól kevesebb mint egy, Bogyaréttől pedig alig két kilométerre van.

Érkezés Rakottyásra. A Lipové-üdvözlőtábla olvashatatlan.

A puszta fő épülete 1918 előttről. Az interneten búvárkodva kiderült, hogy uradalmi cukorrépaföldek voltak itt akkoriban (Bogya községhez tartozott), ahol orosz hadifoglyok is dolgoztak 1914-ben.

A nagy épületen kívül csak néhány családi ház van itt és a "Lókötő tanyája"

Felhőablak a főcsatorna hídja felett. Visszafelé egy párhuzamos utat akartam követni, de a 2006-os légifelvételen még jól látszó utat azóta beszántották. Így ugyanazon az úton tértem vissza Zsemlékesre, melyen érkeztem.

Zsemlékes magyar neve a középkorban már meglévő (akkoriban jóval nagyobb) Zsemlékes-tóból ered.

Beérkezve Lakszakállasra, furcsamód nagyon szűknek éreztem az utcákat.

Elhagyott tornácos ház Lakszakállason

Lakszakállas 13. századi eredetű református temploma gótikus jegyeket őriz.

A hosszú lakszakállasi határban végigvezető út Maderét felé

Csak Bogyarét közvetlen szomszédságában tűntek fel az első lakott...

... és lakatlan tanyák.

Bogyarét látképe nyugat felől

Délután háromra járt már, mire kijutottam a Gútát Ekeccsel összekötő útra. Az eső épp rákezdett és alig több mint egy órám volt sötétedésig, így kelet felé fordultam.

Gúta határában. Így néz ki, amikor leiratanak egy szélvédő nyárfasávot.

Másnap süvöltő északnyugati szelek röpítettek vissza Komáromba.

Tehervonat Újvár felé.