Cascais

„Cascais őrzi hagyományait és tiszteletben tartja lakóit. Mesélik például, hogy a Városi Tanács lebontásra ítélt egy kedves, romantikus kis házat, amelyben egy igen idős és beteg hölgy lakott. A döntés megszületett, azonban a munkálatokat elhalasztották egészen a hölgy haláláig, mivel tudták, hogy azonnali halálát okozná, ha környezetéből kimozdítanák. Amikor pedig meghalt, rájöttek, hogy a ház tulajdonképpen nem is rontja a városképet, nincs is útban… Egy másik megtörtént eset egy ökörről szól. Szemeteskocsi elé fogva használták, mígnem elhatározták, hogy vágóhídra viszik. Az állat azonban megmakacsolta magát és – már a vágóhídon – egy tapodtat sem volt hajlandó mozdulni. Az egyik városi elöljáró, látva az állat még hatalmas erejét, megkegyelmezett az egyébként jámbor párának és minthogy éppen „megüresedett” egy hely az egyik kocsi előtt, a város megvásárolta igásökörnek. Még évekig vontatta a szemetet mindenki nagy örömére…”

Verzár István: Portugália (útikönyv), Panoráma, 1983

Már csak három szál maradt a portugáliai csokor virágaiból, a komor Braga és a nehezen átlátható Lisszabon helyett ma estére a legkisebbet szántam Neked. Nem sok mindent mondhatok a kicsi Cascais fürdővárosáról, a lényeget arról a tavaly júniusi napról már elmondtam... Neked... írok minden sort, Neked készítek minden fényképet már két és fél éve. Holnap is azért veszem a nyakamba a téli határt, hogy valami szépet találjak és elhozzak Neked. Még nem tudom mi lesz az, a hátralévő kevés járatlan úton… azt végképp nem tudom, hogy eljut-e majd Hozzád, vagy csak egy reménytelen szerelem szánalmas mementója lesz-e az interneten. De megyek és Rád gondolok majd közben, mint mindig és mindenhol az óta a nap óta…

Cascais município harminc kilométerre van Lisszabontól nyugatra, a Tejo tölcsértorkolatának északi bejáratánál, a Sintrai-hegység védelmében. Ez az örök tavasz hazája, ahol februárban is nyílnak a virágok, de az Atlanti-óceán vize nyáron is hűvös. 1900 óta a lakosságszám tízszeresére nőtt (2011-ben 206 ezer fő 99 négyzetkilométeren). A portugál népet kiskorúnak tekintő és a múltat konzerváló Salazar-rezsim (hogy finom legyek… a történelem és a Forradalom már úgyis kimondta felette az ítéletet) idején az összes trónfosztott operettkirály és lovastengerész itt, a Cascaishoz tartozó Estorilban vásárolt villát (és filléres fizetésű személyzetet) magának. Ma is a gazdagok uralják ezt a partot (Estorilban kaszinó működik, a cascaisi parton pedig nagyon gyakori az orosz szó), de a „Portugál Riviéra” mesterkélt szóösszetételében akkor is a portugálon van a hangsúly…

(2011.6.19.)

Cascais nyugati, nyílt partján

  

A Tejo torkolatát védő citadella, az utolsóelőtti portugál király, a Comérción 1908-ban lelőtt I. Károly szobrával

Cascais szélvédett öble (Praia dos Pescadores) halászcsónakokkal és jachtokkal...

  

... régi horgonnyal...

... és a rákhalászok ketreceivel.

Távolba néző nőalak a tengerparton...

Azulejós városháza

Többnyelvűség egy egynyelvű országban (hiába kezdtem portugálul a mondandómat a lisszaboni főpostán, egyből átváltottak angolra... van még mit tanulnom.)

Az Alcobaçánál említett I. Péter szobra a főtéren

A néger kislány halai

A citadella bejárata

Háborús emlékmű (Portugáliában utoljára idegen hadak Napóleon idején jártak)

Estorili sétány

És park (háttérben a Forte da Cruz erőd)

Estoril nemzetközi üdülőhellyé fejlesztőjének, Fausto de Figueiredo egykori polgármesternek szobra, háttérben művének "koronája", az 1931-ben épült kaszinó