Fekete-tenger - Fehér-tenger (Hideg napok Magyarországon 1)

Tehát akkor Húsvétvasárnap. A tervezett korai indulásból nem lett semmi, az átvirrasztott éjszaka után már pirkadt, mire el tudtam aludni és majdnem délre járt, mire fölébredtem. Az időjárás semmi jót nem ígért, egymást érték a hideg eső rohamai, a hőmérő 3 fokot mutatott. Ebéd után fölpakoltam a biciklire és egy a lakótelepen megtett próbakör után délután 2 órakor elindultam. Csak szüleim búcsúztak el tőlem és Nagyanyám telefonált abban reménykedve, hogy hátha elhalasztottam az indulást. Többet inkább nem is írok az indulásról, csendben mentem el, csendben értem vissza és azt hiszem, így volt ez jól. 

A nehéz biciklivel való egyensúlyozást először mindig szokni kell, de sosem tart sokáig, amíg megszokom, utána annál nehezebb újra visszaszokni a terheletlen állapothoz. Most se tartott sokáig, az Erzsébet-szigeti platánsoron már biztosan kerülgettem a kitüremkedő gyökereket és húzódtam félre a keskeny utcán száguldozó autóktól. Fölkanyarodtam a Duna-hídra, át Dél-Komáromon, majd Szőnynél ráfordultam a Tata felé vezető útra. Induláskor zuhogott az eső, elállt, aztán időről időre újra rákezdett. Mire Tatára értem, az eső hózáporra váltott át. A Vértesig jól ismert utakat követtem, a Kisalföld legkeletebbi sarka, a régi Komárom megye déli része, ezen a napon legvigasztalanabb arcát mutatta. Nem is álltam meg aznap sehol, Tatától Környe felé fordultam, onnan pedig a Majki apátság völgyében felmentem a Vértesbe. Itt, úgy három kilométerre a megyehatártól bevettem magam az útmenti erdőbe. Húszperces keresés után a még mindig hólepellel borított erdő útjain végül az út közelében, fenyveserdőben állítottam sátrat 7 órára. Keresés közben jó sok tüskébe botlottam és egy szerencsétlen lábatört kutyába, mely egy fenyőfa lábánál várta a véget és fáradt vicsorítással fogadott. 

Nem sok eseményről tanúskodik útinaplóm első öt lapja. Az útbaeső településeken többé-kevésbé szétnéztem, újra végigjártam a székesfehérvári belvárost, zuhogó esőben Simontornyát, alkonyatkor Szekszárdot. Megkerestem Lázár Ervin Nagyszederfáját, tapostam a Sárvíz völgyében a domboldal dagonyáját valahol a "Négyszögletű Kerek Erdő" környékén, a szekszárdi szőlőhegyen küszködtem egy talpalatnyi helyért, ahol nem vagyok szem előtt, fagyoskodtam egy sort és az ország egy számomra eddig ismeretlen sarka bontakozott ki a szemem előtt. A Gemenci-erdőt csak a töltésről láttam (ekkor még csak sártenger volt, júniusra aztán az egész víz alá került). Bajánál átértem a télből a koratavaszba... Az 5. napon szólítottak meg először emberek, addig a közöny és a már olyan jól ismert figyelmesen gyanakodva szemmeltartás volt az egyetlen kapcsolatom az emberekkel. Kicsit megterhelő, persze... Előreszaladva, legközelebb Észtországban éreztem azt, amit Magyarországon, a félelmet, az emberi viszonyokban láthatatlanul lebegő közgyűlöletet, azt a görcsösséget, amihez képest még a háborúval terhelt Szerbiába átérkezés is könnyebbség egy kicsit. Persze, csak nekem az és viszem is magammal az egészet. Nem tudok kibújni a bőrömből. Magyar vagyok és szeretem Magyarországot. Közel áll hozzám minden fa, minden bokor, minden falu, még azok a dolgok is, amitől irtózom. Pont azért fáj az, hogy olyan, amilyen, mert szeretem. Az, hogy az utolsó, akivel magyarul szót váltottam, egy erdőőr volt, akinek csak gyanús csavargó voltam... Nincs bennem a "jaffásokat" lenéző szlovákiai magyar gőg. Jó pár nap eltelt az államhatár átlépése után, amíg elértem az utolsó magyarlakta faluba, a Belgrád magasságában levő Székelykevére. Tökéletes közöny fogadott és háromnyelvű búcsútábla, az utolsó magyar mondat - Szerencsés utat ! - Srećan put ! - Bon voyage ! Talán csak ott kezdődött el igazán ez az utazás. Átértem a bőszavú, vendégszerető, kíváncsi Balkánra, aztán a Győzelem Napján a volt Szovjetunió földjére. Nem volt idegen nekem ez a föld, újra szót értettem az emberekkel, oroszul beszélgettem, olvastam, éltem... és magyarul gondolkodtam, álmodtam és...

Nem folytatom. Giccses persze, ömlengés, nyavalygás, napjaink cinikusai (jobb esetben ironikusai) még sorolhatnák, mi minden... Csak hát rettentő nehéz megfogalmazni, mit érez az ember hosszú útra kelve az első pár napon, amíg még anyanyelve veszi körül, hideg, esős koratavaszon az országúton meg a sátorhelyeken. Jöjjenek inkább a képek, meg ami épp eszembe jut róluk.  

Útmenti feszület Szőny után nem sokkal

Az első országúti kép

 

Hózápor Tatán

Hótorlasz valahol Tata és Környe között

Rövid pihenő a Majki-tó partján. A túlparton a kamaulduli apátság harangtornya magasodik, ahol öt éve jártam utoljára

A Vértesen keresztülvezető enyhén emelkedő út (jó nagy forgalommal, még húsvétvasárnap is)

Sátorhelykeresés közben hóvirágot is találtam

A legelső sátorhely, Oroszlány határában, az úttól talán száz méterre, vörösfenyőerdőben

Másnap (2. nap) 7-kor ébredtem, de elmúlt 10 óra is, mire elindultam, a reggeli maradékát otthagytam a lábatört kutyának. Kőhányáspusztáig lassan emelkedett az erdei út és közben búcsút vettem Komárom megyétől is.

Talán nyolc évvel ezelőtt jártam végig a Kéktúrának ezt a szakaszát, Oroszlány és Szárliget között. Emlékszem a tévelygésekre az Oroszlány fölötti "prérin", a gesztesi várra és a Vitányvárra, a Zsigmond-kőre és a térképen szereplő elapadt kútra, a Rockenbauer Pálra emlékeztető faragott fára meg a Mária-szakadék erdőbe olvadó sírköveire.

A Gánthoz tartozó Kőhányáspusztát korábban erdőmunkások lakták, ma üdülőfalu. A néhány házból álló településen (320 méteren fekszik, innen végig lejt az út a 100 méterrel alacsonyabban fekvő Gántig) az 1878-ban épült Esterházy-kápolna a legnagyobb épület.

Gurulás a koratavaszi Vértesben

Nem sokkal Gánt előtt

Érkezés Gántra húsvéthétfőn

A községi forrás Gánt központjában

A faluközpontban, a Gránás-turistaház falán 1989-ben emléktáblát helyeztek el a Kéktúra elődjének a "Szent István vándorlás"-nak az 50. évfordulójára.

Gánt a kitelepítések előtt német falu volt, erről tanúskodik a templom előtti kereszt (1943) egynyelvű felirata. A templom a falu újratelepülésekor épült, a 18. században, Szent Borbála szobra pedig 2000-ben került mellé.

Húsvéti tojások a gánti főutcán

Csákvár és Gánt környékén 1945 január végén súlyos harcok folytak a német fasiszták ellen. A szovjet hősi emlékmű még megvan a falu szélén.

A Vértes anyagát főként egykori trópusi tengerek üledéke, a felsőtriász fődolomit alkotja.

Gánt határában az 1920-as évektől 1962-ig folyt bauxitbányászat. A bánya ma múzeum, de az országútról is nagyon látványos a Bagoly-hegy külszíni fejtéssel csupasszá tett látványa.

A bauxit elszállítására keskeny nyomtávú vasút is működött Gánt és Bodajk között, melynek mozdonya a múzeum kapujánál áll.

A Föld felszínének ez a sebhelye 3 km széles, csak a legnyugatabbi csücske esik az országúttól nyugatra.

Legurulva a Zámolyi-medencébe, a márciusi havazások nyomán a szántóföldek mindenütt víz alatt álltak.

A kétezres Zámoly főutcája és két templomtornya. "Isten tudja, miért, de nyolc-kilenc éves koromban kialakult bennem egy különös kényszer, amit felnőtt fejjel „magánhagyománynak” is nevezhetnék. Minden reggel ébredés után, mihelyt kiléptem a házból, máris mentem hátrafelé az udvarba, a szérűbe, ki a kertbe, ahonnét jól láthattam a falu két templomának a tornyát, a fehér reformátust és a sárga katolikust, és fönt a temetődombon ezt az ősi templomromot. Mások imádkoztak vagy pálinkát ittak napkezdéskor, én 6pedig megtartottam ezt a reggeli szemlét." (Csoóri Sándor)

És a harmadik torony, a temetődombon álló Árpád-kori templomrom. Magát a temetőt a Lamberg-család gigantikus síremléke uralja.

Fasor a zámolyi temetőben

"Európa virágos városa"

Észak felől a Havranek János utca vezet a városközpontba....

... de előbb a Szent Sebestyénről elnevezett  felsővárosi templomhoz és térhez (ebédszünet)

A keresztülnyilazott vértanú a templom homlokzatán

A fehérvári belvárosi északi szélén áll az evangélikus templom...

... és az út másik oldalán a Zichy-liget.

Régi sarokház az Országzászló-téren

Fő utca

Székesfehérvár zászlaja

A 18. század végén épült püspöki palota a belváros közepén, az Országzászló téren.

Utcarészlet a székesfehérvári belvárosból

Romkert a középkori Magyarország fővárosának helyén

Mujkó, a bohóc az utca fölött

A középkori Fehérvárból (és még olyan sok magyar városból) szinte semmi sem maradt. A valamikori királyi palota helyén ma a Szt. Imre-templom áll. Amikor Franciaországban azt látom, hogy minden kis városban román és gótikus műemlékek sora áll, mindig arra gondolok, hogy milyen más lenne a magyar föld arca, ha nincsenek a török háborúk, ha kicsit szerencsésebben alakul a történelem. Kár, hogy nincs "ha". Se a történelemben, se az életben...

Megyeház utca

A város egyetlen megmaradt középkori műemléke az 1474-ben épült Szent Anna-kápolna

Szent István-székesegyház

Arany János utca

Petőfi mozi

Óriás platánfa a Szent Imre téren

A fejéri megyeháza

Miután a koratavaszias délutánon végigjártam a belvárost a sétálók közé vegyülve, nekivágtam a járda-bicikliutak, a zebrák és a keskeny betonszalagok városból kivezető labirintusának.

A református templom a Széchenyi utcában

A Tóvárosi-lakótelep a város déli részén

2013-as körforgalom

Az út második napja rövidre sikeredett, mielőtt a Mezőföld faszegény vidékére értem volna, az utolsó erdőben alig 45 km után, 1/2 6-kor sátort állítottam. A Pentelei-erdő (Sárszentmihály határában) alig öt kilométerre van a belvárostól és a motorzúgást leszámítva nyugodt sátorhelyre találtam itt. Csak a ruhák nem száradtak meg...

A 3. napon 9:20-kor indultam útnak. Az erdőből kiérve szállingózó hópihék között rögtön elértem a Sárvíz hídját. Nagyjából egész nap ezt a vízfolyást követtem.

Kopjafa az úrhidai elágazásban

A 4,5 ezres Szabadbattyán központjában...

... aztán tovább délre...

... keresztül az elpocsolyásodott Mezőföldön.

Miután Tácon a rá-rákezdő eső és a mihamarabbi délebbre jutás szándéka miatt kihagytam a római Gorsium meglátogatását. megérkeztem a jókora Soponya községbe, melynek határában a nyegle újburzsoázia és a reakciós arisztokrácia képviselői szórakoznak rendszeresen puskával. Tényleg olyan az egész, mint Ludas Matyi karikatúrái 1948-ból... 

Soponyai platánsor

Szabadtéri múzeum Soponyán

Művelődési Otthon az ötvenes évekből

A 18. századi Zichy-kastély a falu legnagyobb épülete, előtte az egykori kastélyparkkal és tóval. Itt tartottam ebédszünetet a rákezdő eső elől egy fedett padon menedéket lelve.

.... ennyit láttam a kastélyból.

Sziget a tó k˜özepén.

Káloz

Nagyhörcsökpuszta (Sárbogárd)

Első tavaszi ibolya a Sárhatvan előtti erdőben

Sárhatvan (Sárbogárd)

Sárhatvan

Őrspuszta (Sárbogárd). Innentől kezdve egész hátralevő nap zuhogott az eső.

Tolna megye határán (Cece és Simontornya között). A 61-es út keskeny és forgalmas, de a biciklisták nincsenek róla kitiltva. Az útszakaszról egyetlen emlékem a kamionról ledobott döglött bárányok és kecskék az út mellett.

Fekete-tenger - Fehér-tenger (előszó helyett, avagy világgá menni csak pontosan, szépen…)

 "Когда тебе тепло и мягко, мудрее дремать и помалкивать, чем копаться в неприятном будущем."

(Ha jó puha meleg helyed van, okosabban teszed, ha szunyókálsz és hallgatsz, semmint a kellemetlen jövőt kapirgálnád.)

 A Kandúr (Jevgenyij Svarc Sárkány c. színdarabjából)

 Lassan kívülről tudtam már az egészet… Két hónapja minden szabad időmben az orosz nyelvvel és útvonaltervezéssel foglalkoztam. A Kandúr hangja csengett a fülemben azon a vasárnapi délelőttön, március 31-én. Húsvétvasárnap, zuhogó hideg eső, alig párfokkal fagypont felett. Két hete még hóvihar volt… Mindenkitől elbúcsúztam már, a csomagok megtömve ruhákkal, biciklialkatrészekkel, belsőkkel, térképekkel, a maradék helyre bezsúfolt élelemmel, útlevelemben orosz „üzleti” vízum, három hónapra szóló, június elsejétől. Tíz-tizenkétezerkilométeresre becsült út előttem. Először a Fekete-tengerig, aztán az egész kelet-európai síkságot átszelve a Fehér-tenger partjára, az Arkangyal városába. Aztán vissza és tovább… A „mi” és a „jöttél” után nincs már mire várni, nincs miben reménykedni, nincs miért tovább maradni. Elhessegettem a macskahangot a fülemből, elbúcsúztam síró szüleimtől, akik hiába kérleltek, halasszam el az indulást, nincs többé ágy, tető a fej fölött, fűtés, nincs zene, nincs két gombnyomással elérhető tetszőleges információ a Földről és az Emberről, nincs más könyv, csak a Gáldi-féle orosz-magyar szótár meg a térképek. Pár nap és nincs többé magyar szó sem…

Honnan is kezdjem ? Több mint egy hónapja már, hogy visszatértem Komáromba majdnem  hét hónap folyamatos útonlét után. Megint itt ülök a négy fal között, holnap indulok Somorjára, és a márciusig hátralevő pár hónapot újra képernyők előtt töltöm. Egyszerű oka van ennek, a függetlenség nyavalyás anyagi oldala… Az a pénzösszeg, amit évek során félre tudtam tenni, a jelenlegi ütemben három-négy év alatt elfogyna. Pont akkorra, amikorra a búcsút terveztem Európától és környékétől. De hát a tervek… Ahogy az iszlámban mondják, insallah, ha Isten is úgy akarja. Úgy akarta, hogy még egyszer találkozhassak Nagyapámmal, akinek ezt az útleírást megígértem. November 20-án, amikor eredeti terveim szerint Délre akartam tovább menni, Ő indult sokkal hosszabb útra…

A tervek… Az egyre fogyó, de makacsul őrizgetett remény fogytával egyre közelebbivé váló indulás… Valami olyasfélére gondoltam, mint amit Heinz Stücke, a Földet talán legjobban ismerő ember csinált 1962-ben, 22 éves korában. Felpakolni a biciklire, elindulni és menni, menni, ameddig az élet engedi. Neki félévszázadon át engedte. Nem úgy indult el, hogy örökké úton lesz, páréves Föld körüli út volt a terv, aztán valahogy az Út vált az életévé és mindig megtalálta a módját, hogy folyamatosan úton lehessen. Soha többé nem tért vissza Hövelhofba, az NSZK-ba is csak negyven év után.

Azután hamarosan világossá vált, hogy ezt nem tehetem meg a szüleimmel. Megegyeztünk, még pár évig Európa környékén maradok és évente egyszer visszajövök hozzájuk.

Hét éve életem első hosszabb biciklis útja Belaruszba vezetett. Most magától kínálkozott a gondolat, tovább. Keletre, ameddig lehet, északra, ameddig lehet, a háromhónapos vízum (és az orosz nyár) keretei közt. Kétszer jártam korábban Oroszországban, 2004-ben alig pár napot töltöttem egy egyetemi szervezésű buszos kiránduláson Szentpétervár/Leningrád környékén, 2005-ben pedig évfolyamtársaimmal három autóval céloztuk meg három hétre az Alsó-Volga vidékét és a Fekete-tenger partját. Akkor bekukucskálhattunk a Kaukázus hegyei közé is, melyek közt a jövő nyarat tervezem eltölteni. Most Közép-Oroszországon, és a tajgaövezetet európai részén húztam meg az útvonalat. Keleten Perm városa lett volna a végpont, de időhiány miatt végül is Csebokszariból egyenesen északra tartva értem el Arhangelszket. Az odaút is kínálta magát, le a Fekete-tengerig a Duna-mellett. 2007-ben hazafelé tartva háromhónapos franciaországi bicikliutamról már végigkísértem a folyamot a donaueschingeni forrástól Komáromig. Most csak folytatni kellett, bár praktikus okokból a Dunántúlon átvágva csak Bajánál értem el újra városom folyóját, de aztán egészen Tulceáig mellette maradtam, csak a romániai Fekete-tenger kedvéért távolodva el tőle. Onnan pedig már nincs messze Ogyessza, az orosz világ déli nagy kikötője, melyet nagyon régen látni akartam. Aztán északra, a Brjanszki-erdőig, majd az Oka-folyót követve Moszkvába, aztán keletre és az óramutató járásával fordított irányban az orosz Északon át vissza a Baltikum felé, aztán délre Lengyelországon át. Ma már mögöttem vannak ezek az utak (és az eredetileg nem tervezett Finnország és Észtország is), de akkor, a múlt télen még rettentő távolinak és valószerűtlennek tetszett az egész.

Januárban elővettem a régi orosz szótárt és munkám mellett teljes maradék erőmmel belevetettem magam a nyelvtanulásba. Középiskolás koromban lelkesedésből és lázadásból kezdtem el először foglalkozni ezzel a zengzetes, mégis lágy nyelvvel, akkor még hangoskönyvek, internet és egyebek nélkül. Nem jutottam túl messzire benne, de rengeteg hibával mégis mindenhol meg tudtam értetni magam Ukrajnától Belaruszig, Volgográdtól Pétervárig. Hiányzott a rendszeresség és a szorgalom. Idén egyikből sem volt hiány, a tajga magányos útjain napi 50 új szó volt az adagom. Csak ezen a nyelven beszélgettem Moldovától Litvániáig és el sem tudom mondani, mekkora megkönnyebbülés volt azután, hogy az ember néma vagy a kevés angolul tudóra van hagyatkozva, mint Romániában. Akárhogy is, ezt az évet az orosz nyelvnek szenteltem. Mindennapi olvasmányommá vált könyvtáram egyetlen orosz-magyar darabja, Gogol novellái és munka mellett is folyton Svarc Sárkánya, valamint Elza, Lancelot, a Kandúr, Sarlemany és a többiek hangja szólt…

Elkezdtem futkosni a vízum után is. Budapesten két iroda is foglalkozik azzal, hogy jókora díjazásért (aminek nagy része nyilván az intézményesített korrupció csatornáin folyik el) bármilyen vízumot elintéz a klienseknek, az orosz követségre ugyanis csak megfelelő meghívólevelekkel és egyéb hivatalos baromságokkal ellátva érdemes besétálni. Így kaptunk vízumot annak idején, ezért kezdtem náluk az intézkedést. Sajnos Schengen ide vagy oda, végül kiderült, hogy ha nincs magyarországi lakcímkártyám, hiába is próbálkozok. Különben is, nem adhatnak, csak belépés előtt megadott számú nappal, ők csak nem akarják, hogy nekem problémám legyen ebből, stb, stb. Végül egy pozsonyi utazási irodán keresztül indulás előtt két nappal 120 euró fejében sikerült megszerezni ezt a kis rózsaszín matricát, melyet a „Biznyesz-Presztyizs” nevű szervezet „meghívására” kaptam meg három hónapra. Mivel a turistavízum csak egy hónapra szólhat, minden olyan utazó, aki tovább akart maradni ilyen „üzleti”vízummal utazik. Emiatt tehát nem is aggódtam, az orosz bürokrácia és a regisztrációs kötelezettség miatt már kicsit jobban. Az utazási iroda ügyintézője megnyugtatott, hogy csak akkor kell az idegenrendészetre futkosni, ha egy helyen hét napnál tovább maradunk. Ez az én esetemben nem fordult elő és semmi problémám nem volt az orosz hatóságokkal sem a határon, sem az utakon az ott töltött három hónap alatt.

Nem a régi biciklimmel indultam útnak. 15 év, 20 ezer kilométer, egy váztörés, egy pirosról kékre festés után megérdemelt pihenőt kapott. Az új bicikli jóval erősebb vázú, eredetileg édesapám vette magának, aztán sokáig a pincében állt, míg egy hónappal indulás előtt aprólékos munkával apám és egy barátja felújították. Különösen fontos volt az erős kerekek beszerzése és igaz, ami igaz, hét hónap alatt egyetlen olyan műszaki hiba se volt, amelyet ne tudtam volna magam megoldani, azzal együtt, hogy műszaki téren nem vagyok különösebben felkészült és még nagyon finoman fogalmaztam… Három nappal a március 15-i hóförgeteg előtt egynapos, 110 km-es próbaútra mentem a Vértesbe, amiről visszatérve újabb hibákra derült fény. Mindenesetre a március 30-ra tervezett indulásra kész lett az új, reményeim szerint még sokáig szolgáló jármű, mely a Посмотрим (Majd meglátjuk…) nevet kapta.

A Fehér-tengernél

Útvonal:

Komárom - Oroszlány – Székesfehérvár - Simontornya - Szekszárd - Baja - Zombor - Apatin - Bácspalánka - Újvidék - Slankamen - Belgrád - Székelykeve - Szendrő - Pozsarevac - Golubac - Donji Milanovac - Negotin - Vidin - Belogradcsik - Lom - Kozloduj - Nikopol - Szvistov - Bjala - Rusze - Tutrakan - Szilisztra - Murfatlar - Constanța - Istria - Jurilovca - Tulcea - Galați - Cahul - Comrat - Cimişlia - Căuseni - Bilhorod-Dnyisztrovszkij - Ogyessza - Voznyeszenszk - Novoukrajinka - Spola - Kanyiv - Priluki - Borzna - Novhorod-Sziverszkij - Pogar - Brjanszk - Karacsev - Kaluga - Jasznaja Poljana - Tula - Alekszin - Tarusza - (Moszkva) - Szerpuhov - Zarajszk - Rjazany - Szpasszk-Rjazanyszkij - Kaszimov - Murom - Tyemnyikov - Kovilkino - Szaranszk - Szecsenovo - Sumerlja - Csebokszari - Joskar-Ola - Szovjetszk - Kirov - Murgasi - Objacsevo - Kotlasz - Bereznyik - Holmogori - Arhangelszk - Szeverodvinszk - Onyega - Pleszeck - Kargopol - Pudozs - Vityegra - Podporozsje - Olonyec - Pitkjaranta - Värtsilä - Kitee - Imatra - Lappenraanta - Hamina - Kotka - Porvoo - Helsinki - Tallinn - Rapla - Türi - Viljandi - Tartu - Valka - Smiltene - Madona - Jekabpils - Rokiškis - Ukmerge - Jonava – Kaišiadorys - Alytus - Augustów - Sokółka - Białystok - Siemiatycze - Biała Podlaska – Lublin – Sandomierz – Wieliczka – Krakkó – Oświęcim – Cieszyn – Jablunkai-hágó – Zsolna – Facskói-hágó – Privigye – Aranyosmarót – Komárom.

2013.3.31.-2013.10.22.

Összesen 10 811 km

Folyt. köv.