Fekete-tenger - Fehér-tenger (Hideg napok Magyarországon 1)

Tehát akkor Húsvétvasárnap. A tervezett korai indulásból nem lett semmi, az átvirrasztott éjszaka után már pirkadt, mire el tudtam aludni és majdnem délre járt, mire fölébredtem. Az időjárás semmi jót nem ígért, egymást érték a hideg eső rohamai, a hőmérő 3 fokot mutatott. Ebéd után fölpakoltam a biciklire és egy a lakótelepen megtett próbakör után délután 2 órakor elindultam. Csak szüleim búcsúztak el tőlem és Nagyanyám telefonált abban reménykedve, hogy hátha elhalasztottam az indulást. Többet inkább nem is írok az indulásról, csendben mentem el, csendben értem vissza és azt hiszem, így volt ez jól. 

A nehéz biciklivel való egyensúlyozást először mindig szokni kell, de sosem tart sokáig, amíg megszokom, utána annál nehezebb újra visszaszokni a terheletlen állapothoz. Most se tartott sokáig, az Erzsébet-szigeti platánsoron már biztosan kerülgettem a kitüremkedő gyökereket és húzódtam félre a keskeny utcán száguldozó autóktól. Fölkanyarodtam a Duna-hídra, át Dél-Komáromon, majd Szőnynél ráfordultam a Tata felé vezető útra. Induláskor zuhogott az eső, elállt, aztán időről időre újra rákezdett. Mire Tatára értem, az eső hózáporra váltott át. A Vértesig jól ismert utakat követtem, a Kisalföld legkeletebbi sarka, a régi Komárom megye déli része, ezen a napon legvigasztalanabb arcát mutatta. Nem is álltam meg aznap sehol, Tatától Környe felé fordultam, onnan pedig a Majki apátság völgyében felmentem a Vértesbe. Itt, úgy három kilométerre a megyehatártól bevettem magam az útmenti erdőbe. Húszperces keresés után a még mindig hólepellel borított erdő útjain végül az út közelében, fenyveserdőben állítottam sátrat 7 órára. Keresés közben jó sok tüskébe botlottam és egy szerencsétlen lábatört kutyába, mely egy fenyőfa lábánál várta a véget és fáradt vicsorítással fogadott. 

Nem sok eseményről tanúskodik útinaplóm első öt lapja. Az útbaeső településeken többé-kevésbé szétnéztem, újra végigjártam a székesfehérvári belvárost, zuhogó esőben Simontornyát, alkonyatkor Szekszárdot. Megkerestem Lázár Ervin Nagyszederfáját, tapostam a Sárvíz völgyében a domboldal dagonyáját valahol a "Négyszögletű Kerek Erdő" környékén, a szekszárdi szőlőhegyen küszködtem egy talpalatnyi helyért, ahol nem vagyok szem előtt, fagyoskodtam egy sort és az ország egy számomra eddig ismeretlen sarka bontakozott ki a szemem előtt. A Gemenci-erdőt csak a töltésről láttam (ekkor még csak sártenger volt, júniusra aztán az egész víz alá került). Bajánál átértem a télből a koratavaszba... Az 5. napon szólítottak meg először emberek, addig a közöny és a már olyan jól ismert figyelmesen gyanakodva szemmeltartás volt az egyetlen kapcsolatom az emberekkel. Kicsit megterhelő, persze... Előreszaladva, legközelebb Észtországban éreztem azt, amit Magyarországon, a félelmet, az emberi viszonyokban láthatatlanul lebegő közgyűlöletet, azt a görcsösséget, amihez képest még a háborúval terhelt Szerbiába átérkezés is könnyebbség egy kicsit. Persze, csak nekem az és viszem is magammal az egészet. Nem tudok kibújni a bőrömből. Magyar vagyok és szeretem Magyarországot. Közel áll hozzám minden fa, minden bokor, minden falu, még azok a dolgok is, amitől irtózom. Pont azért fáj az, hogy olyan, amilyen, mert szeretem. Az, hogy az utolsó, akivel magyarul szót váltottam, egy erdőőr volt, akinek csak gyanús csavargó voltam... Nincs bennem a "jaffásokat" lenéző szlovákiai magyar gőg. Jó pár nap eltelt az államhatár átlépése után, amíg elértem az utolsó magyarlakta faluba, a Belgrád magasságában levő Székelykevére. Tökéletes közöny fogadott és háromnyelvű búcsútábla, az utolsó magyar mondat - Szerencsés utat ! - Srećan put ! - Bon voyage ! Talán csak ott kezdődött el igazán ez az utazás. Átértem a bőszavú, vendégszerető, kíváncsi Balkánra, aztán a Győzelem Napján a volt Szovjetunió földjére. Nem volt idegen nekem ez a föld, újra szót értettem az emberekkel, oroszul beszélgettem, olvastam, éltem... és magyarul gondolkodtam, álmodtam és...

Nem folytatom. Giccses persze, ömlengés, nyavalygás, napjaink cinikusai (jobb esetben ironikusai) még sorolhatnák, mi minden... Csak hát rettentő nehéz megfogalmazni, mit érez az ember hosszú útra kelve az első pár napon, amíg még anyanyelve veszi körül, hideg, esős koratavaszon az országúton meg a sátorhelyeken. Jöjjenek inkább a képek, meg ami épp eszembe jut róluk.  

Útmenti feszület Szőny után nem sokkal

Az első országúti kép

 

Hózápor Tatán

Hótorlasz valahol Tata és Környe között

Rövid pihenő a Majki-tó partján. A túlparton a kamaulduli apátság harangtornya magasodik, ahol öt éve jártam utoljára

A Vértesen keresztülvezető enyhén emelkedő út (jó nagy forgalommal, még húsvétvasárnap is)

Sátorhelykeresés közben hóvirágot is találtam

A legelső sátorhely, Oroszlány határában, az úttól talán száz méterre, vörösfenyőerdőben

Másnap (2. nap) 7-kor ébredtem, de elmúlt 10 óra is, mire elindultam, a reggeli maradékát otthagytam a lábatört kutyának. Kőhányáspusztáig lassan emelkedett az erdei út és közben búcsút vettem Komárom megyétől is.

Talán nyolc évvel ezelőtt jártam végig a Kéktúrának ezt a szakaszát, Oroszlány és Szárliget között. Emlékszem a tévelygésekre az Oroszlány fölötti "prérin", a gesztesi várra és a Vitányvárra, a Zsigmond-kőre és a térképen szereplő elapadt kútra, a Rockenbauer Pálra emlékeztető faragott fára meg a Mária-szakadék erdőbe olvadó sírköveire.

A Gánthoz tartozó Kőhányáspusztát korábban erdőmunkások lakták, ma üdülőfalu. A néhány házból álló településen (320 méteren fekszik, innen végig lejt az út a 100 méterrel alacsonyabban fekvő Gántig) az 1878-ban épült Esterházy-kápolna a legnagyobb épület.

Gurulás a koratavaszi Vértesben

Nem sokkal Gánt előtt

Érkezés Gántra húsvéthétfőn

A községi forrás Gánt központjában

A faluközpontban, a Gránás-turistaház falán 1989-ben emléktáblát helyeztek el a Kéktúra elődjének a "Szent István vándorlás"-nak az 50. évfordulójára.

Gánt a kitelepítések előtt német falu volt, erről tanúskodik a templom előtti kereszt (1943) egynyelvű felirata. A templom a falu újratelepülésekor épült, a 18. században, Szent Borbála szobra pedig 2000-ben került mellé.

Húsvéti tojások a gánti főutcán

Csákvár és Gánt környékén 1945 január végén súlyos harcok folytak a német fasiszták ellen. A szovjet hősi emlékmű még megvan a falu szélén.

A Vértes anyagát főként egykori trópusi tengerek üledéke, a felsőtriász fődolomit alkotja.

Gánt határában az 1920-as évektől 1962-ig folyt bauxitbányászat. A bánya ma múzeum, de az országútról is nagyon látványos a Bagoly-hegy külszíni fejtéssel csupasszá tett látványa.

A bauxit elszállítására keskeny nyomtávú vasút is működött Gánt és Bodajk között, melynek mozdonya a múzeum kapujánál áll.

A Föld felszínének ez a sebhelye 3 km széles, csak a legnyugatabbi csücske esik az országúttól nyugatra.

Legurulva a Zámolyi-medencébe, a márciusi havazások nyomán a szántóföldek mindenütt víz alatt álltak.

A kétezres Zámoly főutcája és két templomtornya. "Isten tudja, miért, de nyolc-kilenc éves koromban kialakult bennem egy különös kényszer, amit felnőtt fejjel „magánhagyománynak” is nevezhetnék. Minden reggel ébredés után, mihelyt kiléptem a házból, máris mentem hátrafelé az udvarba, a szérűbe, ki a kertbe, ahonnét jól láthattam a falu két templomának a tornyát, a fehér reformátust és a sárga katolikust, és fönt a temetődombon ezt az ősi templomromot. Mások imádkoztak vagy pálinkát ittak napkezdéskor, én 6pedig megtartottam ezt a reggeli szemlét." (Csoóri Sándor)

És a harmadik torony, a temetődombon álló Árpád-kori templomrom. Magát a temetőt a Lamberg-család gigantikus síremléke uralja.

Fasor a zámolyi temetőben

"Európa virágos városa"

Észak felől a Havranek János utca vezet a városközpontba....

... de előbb a Szent Sebestyénről elnevezett  felsővárosi templomhoz és térhez (ebédszünet)

A keresztülnyilazott vértanú a templom homlokzatán

A fehérvári belvárosi északi szélén áll az evangélikus templom...

... és az út másik oldalán a Zichy-liget.

Régi sarokház az Országzászló-téren

Fő utca

Székesfehérvár zászlaja

A 18. század végén épült püspöki palota a belváros közepén, az Országzászló téren.

Utcarészlet a székesfehérvári belvárosból

Romkert a középkori Magyarország fővárosának helyén

Mujkó, a bohóc az utca fölött

A középkori Fehérvárból (és még olyan sok magyar városból) szinte semmi sem maradt. A valamikori királyi palota helyén ma a Szt. Imre-templom áll. Amikor Franciaországban azt látom, hogy minden kis városban román és gótikus műemlékek sora áll, mindig arra gondolok, hogy milyen más lenne a magyar föld arca, ha nincsenek a török háborúk, ha kicsit szerencsésebben alakul a történelem. Kár, hogy nincs "ha". Se a történelemben, se az életben...

Megyeház utca

A város egyetlen megmaradt középkori műemléke az 1474-ben épült Szent Anna-kápolna

Szent István-székesegyház

Arany János utca

Petőfi mozi

Óriás platánfa a Szent Imre téren

A fejéri megyeháza

Miután a koratavaszias délutánon végigjártam a belvárost a sétálók közé vegyülve, nekivágtam a járda-bicikliutak, a zebrák és a keskeny betonszalagok városból kivezető labirintusának.

A református templom a Széchenyi utcában

A Tóvárosi-lakótelep a város déli részén

2013-as körforgalom

Az út második napja rövidre sikeredett, mielőtt a Mezőföld faszegény vidékére értem volna, az utolsó erdőben alig 45 km után, 1/2 6-kor sátort állítottam. A Pentelei-erdő (Sárszentmihály határában) alig öt kilométerre van a belvárostól és a motorzúgást leszámítva nyugodt sátorhelyre találtam itt. Csak a ruhák nem száradtak meg...

A 3. napon 9:20-kor indultam útnak. Az erdőből kiérve szállingózó hópihék között rögtön elértem a Sárvíz hídját. Nagyjából egész nap ezt a vízfolyást követtem.

Kopjafa az úrhidai elágazásban

A 4,5 ezres Szabadbattyán központjában...

... aztán tovább délre...

... keresztül az elpocsolyásodott Mezőföldön.

Miután Tácon a rá-rákezdő eső és a mihamarabbi délebbre jutás szándéka miatt kihagytam a római Gorsium meglátogatását. megérkeztem a jókora Soponya községbe, melynek határában a nyegle újburzsoázia és a reakciós arisztokrácia képviselői szórakoznak rendszeresen puskával. Tényleg olyan az egész, mint Ludas Matyi karikatúrái 1948-ból... 

Soponyai platánsor

Szabadtéri múzeum Soponyán

Művelődési Otthon az ötvenes évekből

A 18. századi Zichy-kastély a falu legnagyobb épülete, előtte az egykori kastélyparkkal és tóval. Itt tartottam ebédszünetet a rákezdő eső elől egy fedett padon menedéket lelve.

.... ennyit láttam a kastélyból.

Sziget a tó k˜özepén.

Káloz

Nagyhörcsökpuszta (Sárbogárd)

Első tavaszi ibolya a Sárhatvan előtti erdőben

Sárhatvan (Sárbogárd)

Sárhatvan

Őrspuszta (Sárbogárd). Innentől kezdve egész hátralevő nap zuhogott az eső.

Tolna megye határán (Cece és Simontornya között). A 61-es út keskeny és forgalmas, de a biciklisták nincsenek róla kitiltva. Az útszakaszról egyetlen emlékem a kamionról ledobott döglött bárányok és kecskék az út mellett.