Fekete-tenger - Fehér-tenger (Dél felé Nyugat-Bácskán át 1.)

Szakadó esőben érkeztem meg a szinte teljesen néptelen határátkelőhelyre. A magyar határőr szóra se méltatott, a szerb csak azt kérdezte, hogy hová tartok (babonából csak a Fekete-tengert mondtam) és hogy vajon nem fázok-e. Hát nem volt valami meleg, ez a nap (a 6.) komoly esélyes az egész út legkellemetlenebb napjára, bár később volt még kihívója. Szerbia majdnem teljesen új ország volt nekem, bár 2001-ben kb. egy napot töltöttem az útjain Isztambul felé buszozva. Akkor még létezett Jugoszlávia utolsó maradéka, amit így is hívtak, aztán 2003-ban búcsút vettek ettől a megszokott névtől. Akkor még elvileg vízumkényszer volt, de a buszunk mentesült annak a fejében, hogy állami kísérőt kaptunk egészen a kalotinai bolgár határátkelőig. Egy éjszakát töltöttünk Belgrádban, legélénkebb emlékeim az akkor alig két éve végetért imperialista NATO-bombázás nyomai voltak a magasépületeken. Arra a tehetetlen felháborodásra is jól emlékszem, amelyet ez a a szomszédságunkban elkövetett cinikus háborús bűncselekmény kiváltott belőlem, de lehetőségeimből nem telt egy tiltakozó ellen-faliújságnál többre. A lebombázott Duna-hidak, az albán szeparatista gerillák támogatása, a koszovói maffiaállam (mely felé hamarosan, április 15-én útnak indulok) létrehozása... Nemsokkal később az első „színes forradalom“, az utolsót a mai Ukrajnában láthatjuk...

Régen volt. Ma már útlevél se kell, személyi igazolvánnyal is átjutottam pár perc alatt. A határ túloldalán a tágas Duna-menti síkság folytatódott, egyben a Duna-menti kerékpárút szerbiai szakasza, melyet (kisebb kitérőkkel) két héten át követtem a bulgáriai Bregovóig. A bicikliút sokszor elágazik, kavicsos töltésen, külterületi aszfaltúton vagy országúton halad, de kifogástalan többnyelvű táblák igazítják el az utazót. Bár a korai tavaszban az első csomagos biciklistákkal csak a bulgáriai Kozlodujban futottam össze, de láthatóan sokat adnak Szerbiában a biciklis turizmusra. Újvidékig Bácska nyugati peremét követtem, a legnagyobb kitérőt Zombor meglátogatása jelentette. Rögtön az első falu (Bački Breg/Béreg) horvát nemzetiségű volt, de találkoztam szlovák kiírással is és több magyarlakta falun (Kupuszina, Szilágyi, Gombos, Bezdán) is áthaladtam. Újvidék környékén már az 1945-ben elüldözött dunai svábok emlékeibe is beleütköztem. Az 5. nap megpróbáltatásai (eső estig,  eltévedés Zombor külvárosában, didergő éjszakázás a kupuszinai focipályán) után napról napra kellemesebb idő lett, Bácspalánka környékén pedig végre kitavaszodott. A túra első pihenőnapját a 8. napon, Karavukovo/Bácsordas mellett egy kis tölgyerdőben tartotttam. Amúgy a szerbiai szakasz nem volt túl kedvező sátorhely szempontjából, a 9. napon egyenesen a határőrség látogatott meg a Duna-parti kis ligetben. A 10. napon elértem Újvidéket, aztán kénytelen voltam továbbmenni a Fruška Gora lábához és másnap visszatérni a városba bicikliboltot keresni, mivel a hátsó keréken a külső gumi megadta magát alig 500 km után. A tényleges városnézésre is csak a technikai problémák megoldása után kerülhetett sor. 

Mind a táj, mind a települések nagyon hasonlítottak az otthoniakra, amin persze nincs semmi meglepő. Az igazi Ó-Szerbiába (Belgrádot, a régi határvárost nem számítva) csak jóval később, Szendrőnél érkeztem meg. Az emberek elég tartózkodóak voltak, csak Apatinban szólítottak meg a városközpontban sétálva. A szokásos kérdés (honnan jöttél) után már majdnem megöleltek a helyi szerbek, mint szláv testvért, aztán, amikor mondtam, hogy magyar vagyok, hűvösebben csak annyit mondtak: Welcome to Serbia ! Két kellemetlen tényező jelent meg az országhatárt átlépve, a csak Szicíliával összemérhető rengeteg szemét a külterületeken (Szerbia egyértelműen az út legszemetesebb országa) és a kóbor kutyák megjelenése a legváratlanabb helyeken. Feltételezem, az állam kilencvenes évekbeli összeomlása óta van így.

6-10. nap (2013.4.5.-4.9.)

A Duna-menti kerékpárutat jelző kék táblák két hétig kísértek az úton

A randa lucskos időben egy biciklis kislány vidáman rámköszönt angolul az első faluban, Béregen. Ez már a második falu a határ után, Küllőd.

Küllőd/Kolut német lakosait kitelepítették 1945 után. A falu magára maradt templomát nem sok választja el az összedőléstől.

Küllőd után a magyarok lakta Bezdán következett. Bár lakossága majdnem eléri az 5 ezret, közigazgatásilag mégis Zombor községhez (obćina) tartozik. Szerbiára a volt Jugoszláviától örökölt, járásnyi területű községi önkormányzatok jellemzőek.

Az 1846-ban épült bezdáni katolikus templom.

A bicikliút jelzése levezetett a Ferenc-csatorna partjára

Majd a csatorna hídja következett, amire egy fénykép kedvéért fel is mentem.

Bezdáni ludak

Tájkép Bezdán után

"Rosszat tettem, többet nem teszem ! Védem a környezetem!"

A népnevelő tábla után nem sokkal füstölgő szeméthalom szegélyezi az utat.

A községen belül a települések közti kataszteri határt feltüntető tábla, az egyetlen ilyen, amit láttam.

Monostorszeg előtt az út a Kozara erdőt keresztezi...

.... majd átkel a Ferenc-csatornán....

... és a temetőnél éri el Monostorszeget (Bački Monoštor). A falunak 2011-ben 3485 lakosa volt, több mint fele horvát nemzetiségű, a magyarok száma 211.

Hamburgerija Saporito

A monostorszegi római katolikus templom

Visszatekintés Monostorszeg felé a Ferenc-csatorna hídjáról

Szemzőszállás, félúton Monostorszeg és Zombor között

A gesztenyefákkal szegélyezett úttal párhuzamosan halad az egykori Baja-Apatin vasútvonal. A síneket már felszedték, helyüket szemét borítja. Egy kóbor kutya fogadott ott vicsorító fogakkal, miközben társa egy harmadik teteméből evett a bozótban.

Mire megérkeztem Zomborra, elállt az eső. A XII. vajdasági brigádról elnevezett utca visz be a városba. A biciklistákat jelzések irányítják a járdára.

Venac Petra Bojovica. Ebben az utcában áll az ortodox templom. Itt van az a biciklibolt, ahol ingyen adtak egy flakon olajat, ami aztán egész őszig kitartott. Ezúton is köszönöm !

Végül megérkeztem a belváros szélére, a Köztársaság térre (Trg Republike)

A Zmaj Jovan utca

A régi városháza. A Jugoszláviát nevében őrző légitársaságot pár hónappal később, 2013 augusztusában keresztelték át.

"Őrizzük a természetet és városunkat, Zombort !"

Trg Cara Lazara, háttérben a ferences templom.

Régi és új házak a zombori belvárosban

A zombori Nemzeti Színház

Sokolski dom

"Minden hatalmat a szovjeteknek !" Az 1917-es jelszó ma is aktuális.

A régi vármegyeháza (mai városháza) előtti tágas téren áll a délszláv háborúk....

.... és a partizánok szobrai között a magyar Kis Ernő emlékműve.

A zombori városháza

A tér mai neve Trg Cara Uroša

Folytatása pedig, a széles sétálóutca, I. Péter szerb király nevét viseli. Kellemes esti séta, a hőmérő 8 fokot mutatott.

Laza Kostić, az 1910-ben meghalt szerb költő és műfordító szobra.

Szent György ortodox templom (1759)

A templomudvarban áll Szent György keresztje az 1793-as évszámmal.

A templom falába épített régi sírkövek.

Kigyulladtak  a lámpák és az eső is újra eleredt, ideje volt indulni.

Laza Kostić utca

A városból kivezető Apatini út alkonyatkor

Szárazra került hajó a Ferenc-csatornánál

A csatorna hídjánál nagy hibát követtem el, ahelyett, hogy az országutat követtem volna, a csatornával párhuzamos bicikliutat válaszottam, amíg véget nem ért. Ezután hétvégi házak mentén, vasúti töltéseken több ízben átkelve, sárban kecmeregve, kutyák elől visszafordulva és a fél várost újra megkerülve keveredtem vissza újra az Apatini útra.

Teljes sötétben, zuhogó esőben érkeztem meg fél tízre Kupuszinára. Erdő nem volt a közelben, a földek átáztak, jobb híján a helyi focipálya "lelátóján" dideregtem át az éjszakát.

A jugoszláv rendszerű buszmegállókra nem igazán lehet hagyatkozni esős éjszakákon.

A magyarlakta Kupuszina (Bácskertes) bővelkedik szakrális kisemlékekben.

Kupuszina Szent Annának szentelt katolikus temploma.

A Duna-Tisza-Duna-csatorna (Veliki bački kanal) zsilipje a falutól nyugatra. Innen Apatinig a Duna töltésén aszfaltozott út vezet.

Méhkaptárak Apatin előtt

Az apatini hajógyár....

... és sörgyár.

A "Podunavlje" áruház az apatini sétálóutcán.

Lassan végigsétáltam az utcán (Srpskih Vladara u.), majd rövid ebédszünet után indultam tovább.

Bár Apatinban a magyarok aránya az 5 %-ot sem éri el, a főutcán Szent Istvánnak is van szobra.

"Trnovo drvo"

Az apatini városháza

Volt bőven víz a kanálisban

Érkezés az 1899-ben alapított, magyar többségű Szilágyi faluba.

Szilágyi főutcája

Szilágyi után újra egy horvát falu, Szond/Sonta következik.

Új ortodox templom a lakosság ötödét alkotó szerbeknek.

Régi nádfedeles ház Szondon.

Valahol Szond és Gombos között.

A gombosi határtkelő Horvátország (Erdőd) felé.

Gombos/Bogojevo főutcája. A Szent László-templom 1773-ban épült.

Petőfi Sándor utca. 2011-ben a lakosság 54 %-a volt magyar. Itt is épülőben van az új ortodox templom.

Régi ház Gombos szélén.

A Hódság-Gombosi csatorna hídja Bácsordasnál (Karavukovo). A híd északi oldalán többszázméteres körzetben egy hatalmas szemétlerakatot fúj a szél.

Magába a faluba már nem mentem be, a Mosztonga-csatornán átkelve...

.... ebben a csodálatos tavaszi erdőben találtam pihenőhelyet a következő napra is.

Kis dinárgaléria. 1 euróért ottjártamkor 110 dinárt adtak, a képen nem szereplő 10-es és 200-as is papírpénz. Van 10 és 20 dináros érme, de egyszer sem találkoztam vele, az 1, 2, 5 dináros érméket alig-alig használják, így érmegyűjtési szempontból Szerbia nem kimondottan ideális. Azért sikerült pár újabb évszámú 1, 2, 5 dinárost beszereznem és egy Donji Milanovac környéki buszmegállóban találtam egy hiányzó darabot, egy 2000-es 50 parást. 

Pihenőnap.