Kingyes

Komáromtól húsz kilométerre, a Vág-Duna bal partjának közelében, a folyó egykori mellékágának (mely a Csörgői-erdőt félkör alakban határolja dél felől) partján áll egy romos, toronysisakos épület. Idelátszik a folyó töltése és a két kilométerre fekvő falu, az egykori Keszegfalusi Sziget házai. Az észak felé vezető (egy darabon aszfaltozott) mellékút (melyen el lehet jutni egészen Naszvadig, vagy a vízi élővilága miatt védett Levelesi-tó partjáig, vagy a Gúta határában lévő Pogányhely dűlőhöz) először a régi iskola épülete, majd néhány tanyasi ház mellett halad el. Ez Kingyes, a szlovák térképeken "Zlatá Osada". Kelet felé öt kilométeres országút vezet Agyagosra, az esztergomi érsekség egykori majorjába érintve a Feszty Béla által, amerikai mintára létesített majort, mely mellett a vágfüzesi temetőhöz (a falutól 3 kilométerre) vezet el egy kis bekötőút. Az agyagosi út a hatvanas évek végén épült, amikor maga a község (melynek névadója a hetvenes években megszűnt kingyesi iskola tanítója volt), Vágfüzes is megalakult. Ez volt az első szilárd burkolatú összeköttetése a falunak a külvilág felé (a második, a "Váhostav" által épített Vág-Duna-menti út sokáig nem is szerepelt a térképen és az első jelzőtáblát is csak pár éve helyezték el itt). Az út megépültével megszűnt a komp a folyón, melynek révésze dédapám volt és a balpart végérvényesen elszakadt a keszegfalusi jobbparttól. Egyidejűleg a szétszórt tanyákból falu született és Kingyes lassan elnéptelenedett. 1970-ben még 134-en laktak itt, 2001-ben már csak 26-an.

Csend van és nyugalom, mint száz évvel ezelőtt. Emlékszem gyerekkoromban az itteni éjszakák mélységes csöndjére és ha nagymamám lehúzta a redőnyt, a teljes sötétre, amikor szó szerint az orromig se láttam. Csak a túlparton haladó gútai vasút (2003-ban megszüntették) zaja és a kutyák ugatása törte meg néha a csendet. Ma már minden utcai lámpa világít éjszaka, de a csillagok ragyogása innen még sokkal szebb, mint a sokfényű Komáromból, a nagyvárosokról nem is beszélve. 

Ezt a csendet és nyugalmat kereste a festő, Feszty Árpád is, aki rendszeresen vonult ide vissza, ebbe a vadászházba vagy tóparti tanyára. Innen hozta képeihez a színeket, a fényeket, Martosról az arcokat. Barátai, Gárdonyi Géza, Pósa Lajos a meseíró és Lányi Géza a zenész 1894-ben elhatározták, hogy meglátogatják őt. A bérkocsisok Komáromban nem is hallottak Kingyesről, de Kaván és Agyagoson sem tudták őket eligazítani. Végül utak nélkül is nagy nehezen idetaláltak, a világ végére, ahol napokig mulathattak. Tudattalanul ezt a tradíciót viszi tovább az unokatestvérem, aki minden nyáron a régi iskolában tartja születésnapi buliját. A régi kingyesi vendégek aztán mindenféle rigmusokat véstek egy nagy gerendába (a legismertebb részlet talán ez: "Ilyet nem látott a Kárpát, Isten veled Feszty Árpád"). Az utolsó bevésés Feszty Árpád halála után egy évvel, Komáromi Kacz Endréé, 1915-ből.

Nagyanyám mesélt sokat a régi "kastélyról", amelynek berendezését 1945 után széthordták és elkótyavetyélték. Akkoriban mindig útleírások halmaival jártam Szigetbe, még csak a képzelet vitt messzi tájakra és amikor megértem arra, hogy elmélyüljek a szülőföld titkaiban, már késő volt... Ő még látta a helyén a híres gerendát, ami később a komáromi múzeumba került, most Ópusztaszeren van. A Feszty-tanya pedig később kultúrház lett, egy ideig mozi is működött itt, aztán már csak dohányszárításra és paprikatárolásra használta a helyi szövetkezet (gondolom erre akart az a valaki utalni, aki az épület falába véste: "Komunisták szégyene"). A rendszerváltás után a Feszty-család visszakapta az épületet, de az tovább pusztul. Gyerekkoromban még megvolt a tető, ma már a gerendák közt kilátni, ha nem is az égre, de a romok fölé boruló fák lombjára. A kis tavacska a szürkegémmel, a békalencsés part mögött a kis halak nyüzsgésével, a vízisiklóval, az óriás nyárfával a parton, a csend és a nyugalom ma is megvan.

Augusztus 2-án a Honismereti Kerékpártúra megállt Kingyesen és én tartottam egy rövid kis előadást a résztvevőknek. O. szerint úgy hatvanan lehettek.