Granadai séta

A 240 ezres Granada ma egyike Dél-Spanyolország nyüzsgő nagyvárosainak, tartományi székhely és a város fölé emelkedő egykori szultáni paloták, az Alhambra és a Generalife révén az évente az országba látogató 57 millió turista egyik elsőszámú célpontja. Spanyolország az idelátogatók számát tekintve a 4., bevételeit tekintve pedig a 2. idegenforgalmi nagyhatalom a világon, úgyhogy nincs semmi meglepő abban, hogy a borsos belépődíjak és a percre kiszámított turnusok ellenére lépni sem lehet a tarka mozaikpadlós csarnokokban, melyeknek falait kőcsipkék díszítik, nehéz hozzáférni a csillogó márványmedencékhez, a valaha csendes harmatos kerteket is zajongás veri fel és a szultáni palota egy részének lerombolásával épült otromba és rideg reneszánsz palota tere is legalább olyan forgalmas, mint a Vencel-tér.

Mindezek ellenére teljes figyelmemmel próbáltam „jelen lenni“ (már amennyire jelen lehetünk úgy, hogy a lelkünk fele máshol van...) ezekben a valóban lenyűgöző parkokban és palotákban, figyelni és átérezni a helyet és szellemét és szándékosan visszafogtam magam fényképezés terén. Nem is írok többet az Alhambráról, hiszen úgysem tudnám a töredékét sem átadni. Dél is elmúlt már, mire elindulhattam magának a városnak az utcáin, hogy a magam kedve szerint este nyolcig keresztül-kasul bejárjam a belvárost és elmerüljek a mai Granada forgatagában. 

Granadának ötszáz éve ugyanígy negyedmillió lakosa volt, mint ma, 1900-ban viszont már csak 75 ezer. Ekkoriban a Naszrida Emirátus fővárosa volt, mely Córdoba visszafoglalása után (1236) az utolsó arab terület maradt az Ibériai-félszigeten, beszorulva a Sierra Nevada és a Földközi-tenger közé. Több mint kétszáz éven át maradt itt fenn az iszlám világ békében, egy ideig Ceuta is a granadai emirátushoz tartozott és folyamatos kereskedelmi kapcsolatban állt Nyugat-Afrikával. A terjeszkedő Kasztíliának adót fizettek, így gyakorlatilag spanyol hűbéres államnak számított egészen 1482-ig, amikor a „katolikus királyok“, Ferdinánd és Izabella háborút indítottak a meggyengült Granada ellen, de így is tíz évükbe telt, amíg elfoglalták és 1492. január  2-án az utolsó emír, XII. Mohamed (ismertebb nevén Boabdil) átadta a várost a spanyoloknak, akikkel az inkvizíció is megérkezett... A város arab nyelvű és kultúrájú népét kötelezték, hogy térjen át a katolikus vallásra, elégettek minden arab és héber könyvet és valamennyi mecsetet templommá alakították át. Bár 1568-1571 között a moriszkó felkelők három éven át kitartottak, de legyőzték őket és Granada környékének eredeti lakosságát megtizedelték, a maradékot pedig szétszórták az ország más részeiben. Végezetül 1609-ben a maradék, már régen keresztény vallású moriszkó lakosságot is elűzték Spanyolországból. A város és környéke (a „Vega“ kertvidéke a Sierra Nevada lábánál) lehanyatlott... Az Albaicín dombjának szűk utcáiban bolyongva, fehér házak, csempés falak, kaktuszok, macskák, graffitik, egyiptomi iskoláscsoportok, tömérdek templom (és egyetlen kicsi mecset) között mégis megérezzük az iszlám világ érintését. 

(2012.8.28.)

Albaicín dombja, a régi Granada népi lakónegyede, lázadók és forradalmárok rejtekhelye a moriszkóktól F.G. Lorcáig (kilátás a Generaliféből, az emírek nyári palotájából, mely az Alhambránál kicsivel magasabban van, 800 méteren, száz méterrel a városközpont fölött).

Sokáig válogattam az Alhambra képeit, végül három olyat választottam ki, amin nem érződik a "látogatás" percre kiszámított üteme és nem látszik egyetlen turista sem... Ezt...

... ezt ...

... és ezt.

Az Albaicín sok-sok terecskéje ("placeta") közül ez a ház a Szent Bertalan-templomról elnevezetten áll

A domb tetején, a San Nicolás-templom és az előtte álló tér a "kötelező" turistalátványosság (a távolabbi utcák sokkal csendesebbek), ugyanis...

... innen nyílik a klasszikus panoráma az Alhambra felé. A név egyébként az arab al-hamra ("vörös") szóból ered.

Az aprócska albaicíni mecset tornya. A háttérben a cigányok hegyének, a Sacromontének a tetejére épült kolostor.

A mecsetek előterében mindig van friss víz, amit nem tagadnak meg a "hitetlenektől" sem.

Granada "folyója", a Darro, a Vega termékeny síkságát öntöző Genil mellékvize

A sétám során látott tizenkét templom egyike, a mecset helyére épült Santa Ana

Még nem is említettem, hogy ezen az augusztus végi napon negyvenfokos hőség volt.

Miután az emirátus megszűnt, Granada egyike lett a kasztíliai koronához tartozó "királyságoknak", egészen 1833-ig. A háttérben látható épületből (Real Chancillería de Granada) irányították ezt a régiót és egyben itt működött a fél Spanyolország felett ítélkező bíróság is (a másik ilyen Valladolidban volt). 

Narancsfa a granadai katedrális vaskapuja felett, mely a Gran Via de Colónról nyílik

Az utcazenész, a virágárusasszony és a turista. Fölöttük V. Károly és a Franco-éra kőcímere a járommal és a nyilakkal.

A katedrális nyugati oldala, mely a Plaza de las Pasiegasra néz...

... ahová a Franco-féle fasiszta párt, a Falange alapítójának nevét vésték. A falangista kőcímerek mellett itt is visszaköszönt a sötét múlt (bár Franco utolsó szobrát, amit 2007-ben még magam is láttam Santanderben, már lebontották), de az is, hogy ezt nem mindenki nézi tétlenül...

Alonso Cano, a spanyol Michelangelo szobra a mellett a katedrális mellett áll, amelynek jelentős része az ő kezei nyomát őrzi

Az autonóm Andalúzia zászlaja

A Bibarrambla-tér valamikor lovagi tornák és bikaviadalok színhelye volt, közepén áll az "Óriások kútja"

A városháza a Carmen-téren...

... és óriásplatánok a Bibataubín-téren.

A Carrera del Genil-sétány

Mariana Pineda szobra, akit 26 éves korában, 1831-ben végeztek ki (Spanyolország csak 1977-ben törölte el a halálbüntetést, Portugália 1867-ben...) mert egy zászlót találtak a lakásán "Egyenlőség, Szabadság és Törvény" felirattal.

Calle San Matías

A csendőrség épülete az őrök bódéival. Itt nem láttam spanyol csendőrt, mint Madridban.

Kolumbusz évekig tartó kilincselés után itt, a frissen elfoglalt Granadában kapta meg az áment nagyratörő terveire és követeléseire (melyeket Lisszabonban megmosolyogtak) az örömmámorban úszó Izabella királynőtől és attól a Spanyolországtól, mely ekkor még nem gondolt a felfedezésekre... A város fő útvonala ma az ő nevét viseli, a tér pedig, ahonnan kiindul, a királynőét (Plaza de Isabel la Católica)

Negyven fok

Fűszeráruda a katedrális mellett

A katedrális oszloperdeje

A Gran Via de Colón épületeinek többsége a századfordulón épült

Az 54-es szám kapuja

A mór időkből ittmaradt Elvira-kapu, az Albaicín nyugati lábánál

A Szent András-templom a Calle de Elvirán...

... ahonnan az Abarqueros-lépcsőn visszamentem az Albaicínra.

Boabdil anyjának, Ayeshának (Passuth László szerint ő volt "Granada utolsó férfias egyénisége") egykori palotája, a Dalahorra-palota.

Capilla de San Cecilio

Az Albaicín egyik mellékutcájában

A hely szelleme a Coca Colát sem hagyta érintetlenül. Granadában egyébként sörgyár is van, melynek fő terméke az "Alhambra" márkanevet viseli.

Granada (az ókorban még Illaberri) a gránátalmáról kapta a nevét. Elfoglalása után a kasztíliai királyok fel is vették címerükbe a gránátalmát, mely átöröklődött a jelenlegi spanyol címerbe is.

A városközpont és a katedrális látképe a Zenete-kilátóról

Visszaereszkedve a dombról a Placeta de los Chinos sikátorában kerestem árnyékot és pihenést. Régi fotelok voltak lerakva, ahová hamarosan néhány helyi fiatal érkezett és elkezdett zenét hallgatni, de előtte udvariasan megkérdeztek, hogy nem zavar-e...

Granadai háztetők

Ereszkedés vissza a városközpont felé...

... ahol az utcák szélesebbek, de nem kevésbé tarkák.

A Triunfo-téren álló Mária-oszlopot szökőkút övezi (háttérben a granadai egyetem főépülete)

San Juan de Díos-bazilika

San Felipe Neri-templom

Az egyetem jogi karának (és a hozzá tartozó botanikus kertnek) a bejárata a Plaza de Derechón, melyet V. Károly lovasszobra "díszít". Lassan sötétedett, ahogy sétáltam vissza a katedrálishoz, és ahogy szállt le az éjszaka, úgy vált egyre élénkebbé a város élete. A vox humanát csak a Szentháromság-téren zengte túl az esti madarak hangja.

Este a Plaza de las Pasiegason