NAPLÓ

2016. 6. 1. Szerda

 

Buje (Horvátország) - Bertoki (Szlovénia) 

 

 

     Hosszú és tartalmas nap. 8.45-kor indulok: először vagyok szandálban,  szerencsére kényelmes. A csapás végénél elütött fekete macska fogad. A horvát-szlovén határra - amit egy darabon a Dragonija-folyó alkot - a Kaldanijától induló hosszú lejtőn jutok el. Most incidens nélkül átjutok, a szlovén határőr még a személyit sem nézi meg, csak int... A túloldalon rögtön kiépített bicikliút - a Parenzana - fogad, amely a békebeli Poreč-Trieszt kisvasút nyomvonalán halad. Egész nap ezt követem - kis kitérőkkel - bár néha bújócskát játszik velem. Nagy a biciklis forgalom, sokan integetnek, köszönnek. 

     Sečovlje után sólepárló telep és madárrezervátum mellett megyek el. A csónakkikötőnél kijutok a tengerpartra, majd egy kis félszigetet megkerülve haladok Portorožba. Az út nagy kempingen vezet keresztül, rengeteg a lakókocsis német turista, de még norvégek is jönnek ide melegedni a hűvös északról.  A strandon megállok és úszom egyet a hínáros tengerben. Borotválkozni is szeretnék, de a mosdók kártyával működnek. 

     Portorož nagyvilági fürdőhely, a tengerparti sétányon elmegyek egészen egy várforma épületig. A "Palace Hotel"-lel szembeni "fast food"-ban ebédelek - nagy tonhalas szendvicset, majd kávézom. A sétányon járóbotos idős német házaspár érdeklődik az utam felől - németül - de azért megértjük egymást. Egyébként nagyon sokan megbámulják a felpakolt biciklit, ám kevesen szólítanak meg: ez a "törődj a saját dolgoddal" Európája. Ennek persze megvannak az előnyei is... Távolabb, a félsziget csúcsán van Piran, ahol 2011-ben már jártam, így a táblákat követve Izola irányában hagyom el Portorožt.

     Meredek emelkedő, majd egy gyökerekkel felvert lejtő következik a brutális forgalmú, keskeny úton. A bicikliút - mint azt később megtudtam - nem sokkal arrébb, külön alagútban vezet át a hegy alatt. Már akkor sok bosszúságot okozott a pocsék kitáblázottság, amikor 2007-ben végigbicikliztem Szlovénián...  A mai napon ismét megtapasztalhatom ezt: a megtalált bicikliút pár száz méter után szörnyű  meredek (legalább 20%) emelkedőben folytatódik. Mikor lépésről lépésre felküszködöm magam, választhatok két zsákutca: egy roncstelep és egy kerítéssel lezárt udvar között. Fél órát elvesztegettem, a fejem felett fenyegető viharfelhők gyülekeznek. Visszatérek a kiindulópontra, az egyik zsákutcának jelölt leágazásba jobban benézek és tökéletesen elrejtve megtalálom a bicikliút jelzését... 

     Ezután tekerhető emelkedőkön haladok, majd egy kisebb kivilágított alagút következik. Az Izola fölötti szőlőhegyen elhagyom a bicikliutat és legurulok a városba. Egy nagy parknál, hajójavító műhelyek mellett érek ki a partra. A spanyol polgárháború hőseinek emlékművénél vizet töltök, majd zegzugos utcákon át jutok az öbölparti sétányra. Egy kisebb térhez érve lezárom a biciklit és gyalogosan vágok neki a óváros keskeny utcácskáinak. Majdnem egy órát bolyongok, felmegyek a Szent Márk katedrálishoz is. Bevásárolok a "Mercator" nevű szupermarketban: Horvátországhoz képest sokkal alacsonyabbak az árak. Még megpihenek az árnyas parkban, aztán tovább indulok Koperba. 

     A bicikliút a tengerparton vezet és nagyon forgalmas. Egy körforgalom segíti a letérést a városba. Az óváros falakkal és kapukkal van körbevéve, eléggé kiterjedt. Viszonylag kevés a turista, elém tárul az egyetlen szlovén kikötőváros mindennapi élete. A főtér olaszos hangulatú - benézek a hatalmas székesegyházba - arrébb oroszláncímeres palota ékeskedik. Tovább érve egy teraszt találok, ahonnan megcsodálhatom  a kilátást a forgalmas teherkikötőre. A sétáló- és bevásárlóutcán végigmenve lépcsősoron jutok vissza a kis térre, ahol egy illatozó virágokkal futtatott korlátnál a biciklimet hagytam. Sétálok még kicsit a tengerparton, hallgatom a promenádon játszó diákzenekart. Aztán betérek egy halbüfébe - egy tál szardíniát kérek, citrommal és majonézzel tálalják. A parton haladva végigkövetem az "Italia Grande " nevű teherhajó kifutását.

     Háromnegyed hét van, mire visszaérek a körforgalomhoz, a bicikliút egy darabon beszorul az autópálya és egy mocsár közé, majd véget ér. Bertoki falu északi végénél út menti fabódé áll, mellette műanyag szék, mögötte gyümölcsöskert. Egyenként hordom fel a csomagokat a kert széléhez, de alig 20 perc múlva borostás képű, tetovált ember jön két kutyával és kiabál: " Hajda! Privát!". A privát világához sok boldogságot kívánok neki és továbbállok... Lassan az ezredik sátorban töltött éjszakához érek, de ilyen most fordult elő velem először... (ha nem számítom az öntudatos szlovák vadászokat Palást határában a 2011-es TTVT-n). Lehet, hogy eddig csak szerencsém volt?!  

     Nem megyek messzire: a vasút után a kertek végén futó kis útra térek, ahol egy szőlőlugas és betonból rakott fészer előtt, kis pad mellett fél kilencre áll a sátram. Nyilván ez is privát terület, de most senki sem háborgat. Mégsem nyugodt az éjszakám - a közeli autópálya zaja nagyon erős. A padon még jegyzetelek, szentjánosbogarak fénylenek körülöttem. Jóval éjfél után sikerül végre elaludni. 43 km

2016. 6. 2. Csütörtök

 

Bertoki (Szlovénia) - Aurisina (Olaszország) 

 

 

     Fáradt, energiátlan nap. Felhős a reggel, megborotválkozom a pataknál, majd fél kilenckor elindulok. Emelkedőn jutok Škofije faluba, ott hirtelen keresztezi az utat az elveszett bicikliút. Azt sem tudom, jobbra vagy balra induljak rajta, a határátkelő előre van. Végül fél kilométer után megint véget ér egy elágazásnál, ahol mindkét irányba egyaránt az autópályára mutat az útjelző tábla. Tanácstalanul megállok a járdán, szerencsére egy szikár olasz sportbiciklis kihúz a csávából és elkísér - az autópálya melletti kis, "természetesen" jelöletlen úton - az alig egy kilométerre lévő határig.  A határátlépéssel  a 800  megtett kilométert is bőven átlépem...

     A tábla szerint innen Trieszt 3km, de Olaszországban ez csak a város szélét jelöli - onnan még hosszú út vár a végtelennek tűnő külvárosokon keresztül. A kimerültségem miatt többször meg kell állnom erőt gyűjteni, először egy alagút bejáratánál majd egy temetőnél. Tizenegy körül megállok egy "Eurospar" szupermarketnél bevásárolni. Az árak itt nem vészesek, veszek epret is. Kiérve az üzlet előterébe  hirtelen leszakad az ég és nagyjából 2,5 óra hosszat zuhog az eső. A biciklit is fedél alá hozom és a korlátnak támaszkodva várom az égiháború végét. A hely macskája is behúzódik a bokrok közé tett papírdobozba... Egy idősebb férfi szólít meg, egészen jól megértjük egymást olaszul.  Később egy néger nő és a pasasa jelenik meg - veszekednek. A nő pergő nyelvvel ordibál - sír, átkozódik, számonkér - a férfi alig szól valamit... Amikor már több, mint félórája folyik a cirkusz, inkább áttolom a biciklit a közelben lévő buszmegállóba. 

      13.50 -  végre eláll az eső és tovább követhetem a "Centro" táblákat hosszú kilométereken át, le a hatalmas kikötőhöz, majd végig a parton. A régi vasútállomás után végre feltűnik - a vitorláshajók százaival, meg milliomos-jachtokkal teleszórt - öböl és mögötte a belváros, ami jóval nagyobb és zsúfoltabb a rijekainál - a biciklit tolva járom végig, megbámulnak az emberek. A hatalmas főtéren százak nyüzsögnek, akárcsak a sétálóutcán és a part menti sétányon.  Elballagok egészen a klasszicista székesegyházig és az ortodox templomot is megnézem, a várhoz már nem megyek fel... A városból kifelé a part menti utat követem, de nem találok leágazást Villa Opucina felé, így kimarad a tervezett Óriásbarlang is...A tengerparton kanyarog az út, rengeteg a biciklis rajta, sokan intenek, köszönnek. Időről időre a "gyalogos-biciklis" táblával jelzett járdán találom magam, de itt az országúton sem zavarok senkit, sehol nincs bicikliseknek szóló tiltótábla. A forgalom mindenhol hatalmas, de az emberek udvariasabbak, jobban odafigyelnek egymásra,  mint nálunk.
     Már estébe fordul az idő, amikor megállok a Miramare-kastélynál. A fehér márványból épült palota csodálatos környezetben, trópusi növényekkel, szobrokkal díszített parkban áll egy part menti sziklaszirten. Gyönyörű kilátás nyílik az azúrkék tengerre, de a Trieszti-öböl felett egy óriási cumulonimbusz (zivatarfelhő) tornyosul... Ideje sátorhelyet keresnem, ám az út felkapaszkodik a gazdagok villáival teleszórt hegyoldalba. Rácsos kapuk sora jelzi,  hogy magánterületek vannak mindenütt. Végül letérek az útról a aurisinai "marina" irányába, de hamarosan elzárja a továbbhaladást egy nyaralótelep automata kapubejárója.  Az út menti köves, gazos, lejtős terepen pont egy sátornyi hely van, letelepszem oda. Bár tőlem másfél méternyire még eléggé élénk autóforgalom van, nem zavar el senki sem. Kilenc óra van, lenn az öböl vizén a tegnapi "Italia Grande" ringatózik csendesen... 32 km

2016. 6. 3. Péntek

Aurisina - Monfalcone

 

 

     Rövid nap. Az alkalmatlan sátorhely ellenére csak elég későn, tizenegy körül indulok tovább. Duinoba érve először legurulok a kis kikötőbe, majd felmegyek a - már 400 éve a Turn und Taxis család birtokában lévő - meredek sziklaszirten álló várkastélyhoz. Először a parkot járom végig, aztán megnézem a kastélymúzeumot: megtudom,  itt szervezték meg az első postaszolgálatot és Dante is sokat vendégeskedett a tengerre néző falak között.  Felmegyek a 16. századi toronyba, majd leereszkedem a II. világháborúban a kertben épített 20 m mély bunkerbe. A kastély előtti téren megmelegítem a Szlovéniában vett babkonzervot, de bármennyire éhes vagyok is, nem bírom mindet megenni. Jóllakva erőt vesz rajtam a lustaság és fél hatig még üldögélek az árnyékban, figyelem Duino mindennapi életét. Hetedszer járok Olaszországban (biciklivel másodszor), azt szeretem benne a legjobban, hogy itt az ember szinte azonnal otthon érzi magát. Még a nyelvi akadályok sem feszélyeznek, az emberek udvariassága a franciákéval vetekszik. Mindig úgy megyek el innen, hogy ide még vissza kell térnem.

     Ma este könnyen találok sátorhelyet. Monfalcone előtt, sorsára hagyott ülőgarnitúra mellett, ösvény vezet  be egy fenyőligetbe. Nem messze tőlem vasúti alagút bejárata ásítozik. Este hétkor már én is készen állok a pihenésre.  10 km

2016. 6. 4. Szombat

 

Monfalcone - Aquileia 

 

 

     Éjjel fél háromkor villámlás és mennydörgés ébreszt fel, kimegyek, arrébb költöztetem a biciklit a sátortól, azután visszaalszom. Reggel 10- kor indulás után szinte azonnal beérek Monfalconeba, az "úszó szállodák" gyártásáról híres városba. Nem időzöm itt sokáig, egy városszéli nagy üzletben bevásárolok: paradicsomos, olivás tésztát és sajtokat (elfogadható áron, nagy választékban kaphatóak).

     Innen a Pó-síkságon vezet az utam, közvetlenül a tenger mentén, csatornákkal (némelyik folyónyi méretű) gazdagon behálózott tájon. Átkelek az Isonzón, csodálatos azúrkék vize van. Isola di Grado híres fürdőváros, fekvése hasonló Velencéhez, még a város temetője is egy szigeten található. Széles lagúna választja el a szárazföldtől, keletről keskeny turzás teremt összeköttetést, ezen érkezem. Először a tengerparti sétányon megyek végig, a móló végénél apró rákok tömkelege nyüzsög - döglött sirály van a vízben... A városháza előtti téren lezárom a biciklit és gyalogosan járom körül a kicsi, de szép történelmi városmagot.  Betérek a templomba is, majd vízcsapot keresek, s mivel nem találok, veszek 2 üveg ásványvizet és egy gyümölcslevet.  A várost a túlsó végén - a kék lagúnán átvezető - 4 km hosszú töltésen hagyom el.
      A Tarvisiotól idáig vezető élénk forgalmú bicikliút Aquileiát az ókori kikötő és a templom között érinti. Itt lezárom a bicajt és bemegyek a katedrálisba. A kriptába nem, csak a déli szárnyba és a keresztelőmedencéhez váltok jegyet (3 euro), a világhírű mozaikoknál vagy fél órát időzök. Végigjárom a város központját, benézek a világháborús temetőbe, megnézem az egykori kikötő romjait is. Aztán még biciklivel visszatérek a főtérre, hogy megtölthessem a vizespalackjaimat. Teszek egy kitérőt az ókeresztény múzeum felé, de már zárva van, így tovább indulok. 

     Alig másfél kilométer után, mezei út mentén állítom fel a sátrat, este hétre. Még kiülök ejtőzni egy palack lambruscóval  - a távolban feltűnnek az Alpok csúcsai. Az égen gomolyfelhők sorakoznak, a közeli reptérről felszálló repülőgépek élénkítik a látványt. A közeli árokból egész éjszaka békabrekegés hallatszik. 39 km

2016. 6. 5. Vasárnap

 

Aquileia -Portogruaro

 

 

     Reggel borús az idő, napközben fülledt hőség van, a távolban viharfelhők. Tizenegykor indulok, Cervignanoig továbbra is a kiváló bicikliúton. Terzo d´Aquileiaban egy biciklis apuka kérdezget angolul. Hamarosan Cervignano del Friuliba érek, a város főterén vasárnapi bolhapiac van. A városháza előtt meg is találom az én emberemet - nagy tál fémpénz van előtte, darabja 20 cent. Másfél órán keresztül keresgélek, válogatok - tengernyi a jugoszláv dínár, de van bőven szlovén tolár is és külön tálakban az alumínium 5 és 10 lírások. Akad itt a brazil cruiserotól a seychelle-i centig minden. Nincs nagy becsülete az 1945 előtti centesimóknak sem, szintén 20 centért vesztegetik őket. Közben jön egy portugál fazon, aki orosz érmékkel seftel - van nála egy kilyukasztott (tönkretett!) poltyinnyik is. Külön albumokból kiválogatom a hiányzó 50, 100, 200 és 500 lírásokat, majd egy másik árusnál még találok két jó darabot (jen, fillér) - 216 új érmére tettem szert (ebből 33 olasz) és elköltöttem 50 eurót...

     Negyed kettőkor tovább indulok a 14-es főúton, de az útba eső Lidlben még ennivalót veszek. Forgalmas, keskeny, gyakran platánfákkal szegélyezett úton haladok Velence felé. Nem sokkal később egy bővizű forrást találok az út mellett, megállok vizet tölteni. Három előtt beérek San Giorgio di Nogaro központjába, valamilyen fesztivált tartanak. A következő város Latisana, itt is teszek egy sétát a városközpontban. Tovább haladva átkelek a Tagliamento-folyón és megérkezek Veneto tartományba.

     Fél hatra jutok Portogruaro elé, itt az út észrevétlenül rátér egy elterelő útra (hirtelen megváltozik az útszámozás). Visszafordulok, de hiába, nincs más lehetőség. Szerencsére időben megtalálom a városközpont felé vezető letérőt (így elkerülöm, hogy megismétlődjön a 9 évvel ezelőtti kellemetlen esetem a pordenonei kerülőúttal). Portogruaro mindenképpen érdemes a megállóra. A vízimalom környéke Tapolcára emlékeztet, a városka árkádos épületeivel, ferde tornyával, középkori épületeivel igazán hangulatos, kedves hely. 

     Concordia Sagittaria a következő település, ezt elhagyva egy csatorna partján, szőlőültetvény végében táborozok le fél nyolckor. Este megint villámlás, mennydörgés, de csak pár csepp eső esik. A távolban látszanak a Dolomitok, vadászrepülők húznak el felettem kötelékben nagy zajjal... 58 km

2016. 6. 6. Hétfő

 

Concordia Sagittaria - Malcontenta

 

 

     Nehéz nap: dögmeleg, embertelen forgalom és az első (csak remélhetem, hogy egyben az utolsó) balesetem utazásaim során. 

     Reggel permetezőgép járja a szőlőt mögöttem. Tizenegy felé, nehezen indulok el. A forgalmat most már az autópálya-díjon spóroló, sóher fuvarozók kamionjai is súlyosbítják. Az első megállóm a Stino di Livenza felé vezető elágazásnál lévő Penny Marketnál van. Bevásárolok, veszek epret és guarana-italt is. Három előtt érek San Dona di Piaveba, egy óra alatt végigjárom: katedrális, viráglugasokkal hívogató padok, egy angolul érdeklődő biciklis a főtéren.

     Hamarosan átkelek "Olaszország hősi folyóján", a Piaven. Egyre nyomasztóbb forgalomban közeledek Velencéhez - elvileg a lagúna partján vezet az út - de semmi sem látszik a vízből. Az út mellett elgázolt hód teteme hever. Fél hatkor elérem a Marco Polo repteret, húsz percet pihenek egy padon - átléptem az első 1000 kilométert. Bár 1992-ben már jártam Velencében, még érdemes lenne visszajönni ide (amíg lehet) - de az több időt és felkészülést igényelne... Futó bepillantásra a világ leginkább turisták-sújtotta városába se kedvem, se energiám nincsen...így most Velence kimarad.

     Rövid időn belül kétszer is veszélyes helyzetbe kerülök: először az egyik nagy körforgalomban majdnem belém szalad egy nyitott sportkocsis aranyifjú, majd -(mivel botor fejjel azt gondolom, elég a "Ravenna" feliratú táblát követnem, ha a 309-es ravennai útra akarok térni) - egy többsávos, de keskeny útszakaszra jutok, ahol beszorulok az út szélén egy betonfal és egy kamion közé...  Végül harmadjára -  ugyanezen az úton - a vasúti síneken átvezető, meredek hídon a biciklit tolva - egy piros furgon a visszapillantó tükrével megütve fellök... Telibe találja a bal lapockámat és felkaromat - elesek, a bicikli feldől - a jobb térdemet felhorzsolom, de lila foltokon kívül semmi bajom nem lett és a bicikli is ép maradt! Nem győzök hálát adni érte a Gondviselésnek...  A furgon vezetője talán jobban megijedt, mint én - a mögöttünk jövő autó női sofőrje tolmácsol nekünk angolul. Kórházba szerencsére nem kell vinni... Este háromnegyed hét felé jár az idő.

     Az út hamarosan autópályába torkollik: a margherai leágazásnál nyerek innét egérutat, egy buszsofőr előzékenyen átenged maga előtt. Marghera, Velencének ez az ipari külvárosa  (vaskohó, olajfinomító) meglepően csendes, bár nem sok európai arcot látok az utcákon. Veszek kenyeret és egy üveg pezsgőt, majd további sivár külvárosokon át (száz méterenként egy-egy néger prostituált ácsorog) jutok ki a városból.  Malcontentát elhagyva, az úttól nem messze, parlagon hagyott földdarab szélén, fél kilenckor lesátorozok. Azután kinyitom a pezsgőt, hogy megünnepeljem az első 1000 km-t és a szerencsés megmenekülésemet. 67 km