NAPLÓ

38. nap

2016. 6. 7. Kedd

 

 

Malcontenta - Villa del Bosco

 

 

     Fáradt, energiátlan vagyok, nagyrészt elpocsékolt nap... Csak délben indulok, gyilkos, rekkenő hőségben, hiába iszom rengeteg vizet, folyamatosan kiszárad a szám. Fél órát haladok a forgalmas chioggai úton, majd inkább rátérek a vele párhuzamosan futó töltésen haladó kavicsos útra. Fél háromtól egyórás kényszerszünetet tartok -  hogy feltölthessem a telefont - Corte falu kínaiak által működtetett bárjában. Piove di Saccoban megnézem a központot,  megállok bevásárolni és vizet tölteni, megebédelek (saláta, húskonzerv, olajbogyó), aztán estig folyamatosan haladok. Villa del Bosco és Avre között egy szőlőültetvény melletti füves sávon telepedek le éjszakára, még elhalad mellettem egy traktor, aztán nyugalom. 34 km

39.-40. nap

2016. 6. 8. - 9. Szerda, csütörtök

 

 

Villa del Bosco - Rovigo

 

 

     Reggel bosszankodva fedezem fel, hogy egy meztelencsiga valahogy bejutott a sátorba és sok mindenen otthagyta a nyomát. Hamar érezni a kánikulát, 9.30-kor indulok. Az egyenes úton az első község Tribano, messziről látszik magas tornya, bemegyek megnézni: a mellette álló szép templom miatt megérte a kitérő... Továbbhaladva kicsit elvétem az utat, Monselicetől 3 km-re, délre kötök ki. Hamarosan rövid déli pihenőt teszek a modern templom előtti parkban, aztán a biciklit a főtéren hagyva gyalogosan járom végig a várost.  Megcsodálom a kastélyt és végigjárom egy kegyhely stációit. A hegytetőn álló várba vezetett csoporttal lehetne bemenni, így csak a bástyákra mászom fel - pazar kilátás fogad az Eugenai-dombságra, másik irányban pedig a Pó-síkság rendkívül sűrűn lakott (4-500 fő/km2) venetói részére. 

     Egy óra múlva már Stanghella község főterére érek, hamarosan átkelek az Adige-folyó hídján. Rovigo következik, a városnézést a park közepén álló helyi ferde toronynál kezdem. A téglából épült dómnál épp temetésre készülődnek. Itt lezárom a biciklit és elballagok az egyik városkapuhoz (Porta Augustina). A róla elnevezett főtéren II. Viktor Emanuel egész alakos szobra áll, egy padon pihenek kicsit. Az emberek barátságosak ebben a városban, háromszor is megszólítanak. Egy férfival angolul beszélünk pár szót, aztán egy biciklis nő a parkban olaszul kérdez, végül a kifelé vezető úton egy bácsika állít meg, hogy olaszul érdeklődjön. Szerencsére már az olasz nyelvű kommunikáció sem okoz problémát... A Garibaldi tér, s némi bolyongás után kijutok a főútra. Az egyik leágazásnál egy autós türelmetlenül rám dudál - meglepődve nézek fel, s meglátom a sofőrt - egy kelet-ázsiai nő az. 

     Vihar közeleg, gyorsan menedéket kell keresnem. Szerencsém van, mikor egy gabonamezőkön átvezető mellékútra térek, ami egy csatorna partjára visz. Itt egy eldugott rétet találok, s bár a közeli főút és a vasút zaja ide hallatszik, én nem vagyok szem előtt. Gyorsan felállítom a sátrat és alig megmosdom, leszakad az ég - szélvihar, villámlás, szakadó eső majd egy óra hosszat.  A 35 fokos hőség ezzel átvált hűvös, esős időbe. 50 km

     Másnap tovább zuhog az eső, így kényszerpihenőt tartok. 

41. nap

2016. 6. 10. Péntek

 

 

Rovigo - Marrara 

 

 

     Az esőfelhők elmentek, újra kisütött a nap. Tegnap egész nap folyamatosan a sátor alá gravitált a környező földekről a latyak - jó sokáig tisztogathatom. Tíz óra elmúlt, mire végre elindulok, szerencsére a kifelé vezető úton nem ragadok a sárba. Hamarosan egy tábla jelzi, hogy átléptem a 45. északi szélességi fokot. Az első faluban, Bosaroban némi élelmet veszek, egy benzinkút mellett reggelizek, hangyainvázió miatt sietősen. Polesello után nem sokkal átkelek a Pó hídján, ezzel elhagyom Venetot és megérkezem kedvenc olasz régiómba, Emilia-Romagnaba. 

     Kilenc évvel ezelőtti emlékeimmel ellentétben, mostani utamon alig láttam tartományi határokat jelző táblákat - itt sem jelzik a változást. A még otthon fénymásolt térképlapoknak köszönhetően - jórészt alig járt, keskeny falusi utakat követve, Boaran keresztül jutok Ferraraba.

     Ferrara, a 16. század végéig az Esték hercegségének fővárosa ma úgy köszönti az érkezőt, mint a "biciklisek városa". A keleti városkapunál rögtön  megállok vizet tölteni, majd jórészt egyirányú utcákon végiggyalogolva rátalálok a Corso Gioveccára, amely egyenesen elvezet a főtérre. Itt a ferrarai születésű, szigorú tekintetű Girolamo Savonarola szobra üdvözöl, mögötte a hatalmas, vizesárokkal kerített hercegi palota. Egy óra alatt végigjárom a várkastély termeit, a város és a hercegség történetét mutatják be a kiállítások. A bicikli ezalatt a belső udvaron vár rám és csak elmenőben látom  a feliratot: "a kerékpárokat idetámasztani szigorúan tilos!" A szemközti katedrálisba is bemegyek, majd teszek még egy rövid sétát a belvárosban, aztán indulok tovább. Az óváros szélén élelmet veszek, aztán nagy nehezen megtalálom a ravennai utat. A FE-401-es jelzésű bicikliút azt ígéri, hogy a forgalmas főutat mellőzve eljutok rajta egészen Argenterába, így ezt követem. Csöndesebb, falusias úton haladok, Marrara előtt nem sokkal egy füves útra fordulok - esteledik. Egy kis kalyibát és egy gyümölcsöst nézek ki, de odaérve az út sárba fullad, így visszafordulok. Este nyolckor az úton állítom fel a sátrat, remélve, hogy éjszaka már nem jön erre senki sem. Még beolajozom a nyikorogni kezdő bicikliláncot. 40 km

42. nap

2016. 6. 11. Szombat

 

 

Marrara - Classe

 

 

     Indulás 8.25-kor. Alig érek ki az útra, felpakolt holland biciklissel találkozom, aki meg is áll beszélgetni (ritkaság ez Európában). Igaz, nem nagyon tud angolul, de azt megértem, hogy Rómába tart - Szent Jakab kagylója ott van a biciklijén.  Apró falvak között (Marrara - Ospital Monacale - Consandolo), csendes úton haladok Argentera felé. A bicikliút néha füves útra visz, hangulatos szőlőskertek között kanyarogva. Sajnos nem követhetem tovább - sietnem kell - délután háromra mindenképp Ravennaba szeretnék érni. A forgalmas 16-os főúton érkezem Argenterába, ahol bevásárok és egy városszéli templom csapjánál megborotválkozom. Alfonsine, Merrano... a Pó-delta síkságán, a nyílegyenes úton gyorsan fogynak a kilométerek. Mezzanoban (már Ravennához tartozik) zárva találom a postát, a levél feladásával (a napló másolatával) várnom kell hétfőig.

     Ravennába érve a bevezető út (sín fölötti keskeny híd, brrr...) bicikliseknek tiltott. A várost megkerülő útra jutok rá, majd az első adandó elágazásnál irány a "centro". Negyed négyre az óváros szélére érek. A híres ókeresztény mozaikok, templomok sora van a városban - sokat közülük már könyvekből ismerek - most alkalmam nyílik látni őket a saját szememmel!  A biciklit lezárom a San Vitale utcában, megveszem az 5 helyszínre érvényes gyűjtőjegyet (11,50), majd  sorra járom őket: San Vitale bazilika, Galla Placidia mauzóleuma, Battistero Neoniano, a katedrális melletti püspöki múzeum (itt egy 5. századi, dúsan faragott elefántcsont szószék a fő látnivaló). A katedrálisban épp esküvőt tartanak, a csodálatos zenétől  egészen elérzékenyülök (nagyon hiányzik a zene útközben). A Via Argentarion népviseletbe öltözött zenészek romagnai népdalokat játszanak. Az 5. helyszínre, a Sant´ Apollinare Nuovo bazilikához már biciklivel megyek, a Garibaldi téren fiatalok szólítanak meg, németnek néznek. 

    Sajnos  teljesen reménytelen, hogy részletesen bemutassak mindent, amit látok, minden egyes olasz város külön blogbejegyzést érdemelne a " Városi séták" sorozatomban... Csak a San Vitale templomban több mint fél órát ültem és csodáltam...

     A várost a Via di Román hagyom el, egy mellém szegődő biciklissel még beszélgetek tekerés közben egy kicsit angolul. A városszéli hídtól újra jelzett bicikliúton haladok, még útba esik Sant´Apollinare in Classe temploma. Esküvő van itt is, inkább nem keveredem az ünneplőbe öltözött emberek közé, tovább megyek.  Nem sokkal Classe után a bicikliút fenyveserdőbe vezet (Pineda di Classe) -  nagyon megörülök - rögtön az első ösvényre letérve pár száz méter után kiváló sátorhelyet találok. Nem emlékszem, hogy Olaszországban valaha is aludtam volna erdőben (a nyárfa-ligeteket leszámítva).  77 km

43. nap

2016. 6. 12. Vasárnap

 

 

Classe - Poggio Berni

 

 

     Kiváló táborhelyem és lustaságom egyaránt marasztal, már majdnem délre jár, mire elindulok.  Az út hatalmas, parkszerű, tengerparti homokra telepített pínea-erdőn vezet, több csatornát is keresztezve. A Cervia felé mutató táblák egyszer csak eltűnnek és az utak labirintusában kénytelen vagyok a megérzéseimre hallgatva haladni. Elmegyek egy vadászlak mellett, átkelek síneken, s egy órával az indulás után végre kijutok az országútra. A távolból hallatszó folyamatos mennydörgés nem sok jót ígér, pár kilométer után észreveszem az északnyugat felől gyorsan közeledő, hatalmas zivatarfront felhőzetét. Az első benzinkúton védelmet keresek és alig 5 perc múlva megérkezik a vihar - esti sötétség van délután negyed kettőkor, orkánerejű szél fúj, jégeső esik. A benzinkút 20*20m-es platformja hamarosan megtelik  menedéket kereső autósokkal és bár én a legrejtettebb zugba húzódtam, mégis elér az eső. Az apokaliptikus front fél óra alatt átmegy, tovább indulva kidőlt fák, letört ágak szegélyezik az utat. Cerviánál letérek az Adria partján vezető útra, az egymást érő tengerparti nyaralóhelyeken végighaladva hol jéggolyók borítják az utat, hol a tengernyi pocsolya vizét fröcsköli rám egy-egy gyorsan haladó autó.  

     15.20-ra érek Cesenatico központjába, újra kisüt a nap és én egy órás sétát teszek a hangulatos belvárosban. Garibaldinak két szobra is van itt, az egyiken feleségével, Anitával mintázták meg. Egy érdeklődővel angolul beszélgetünk kicsit. A várost széles, folyónyi csatornarendszer hálózza be, fő ágán s a kikötőben régi halászhajók és vitorlások egész garmadája áll, néhány szabadtéri múzeumként szolgál. Engedek a csábításnak és pihenésképpen, s kedvenc időtöltésemnek - a nézelődésnek- hódolva, egy padon ülve figyelem a városka életét. Egy idősebb úriember nagy vidáman meg is szólít: 

-"Hogy tetszik Olaszország?

-"Olaszország gyönyörű!"

-"Az egész világ gyönyörű, ahol szép nők vannak!"

     Háromnegyed ötkor tovább indulok, de Gatteo a Marenál még lemegyek a tengerhez. A túlzottan beépített, homokos, nyüzsgő tengerpart, a sekély alig hullámzó tenger nemigen nyeri el a tetszésemet, csak a lábamat áztatom kicsit. Azután rátérek arra a helyenként elég rossz minőségű útra, ami a Rubicon (igen, az a Rubicon!) folyó mellett halad. A távolban feltűnik San Marino hegye, a Monte Titano. Az egyik útba eső faluban megállok vizet tölteni - épp ünnep van, versfelolvasást tartanak - a tábla figyelmeztet: "Csendet kérünk, KÖLTÉSZET!"

    Savignanoban még besétálok az árkádos főtérre, majd Santarcangelo után egy mellékútra térek. Bár igen sűrűn lakott a vidék, Poggio Borni előtt az út mentén egy datolyaszilvás kertet találok, ahol este 8-ra kész a sátor. Megmelegítem a Szlovénia óta cipelt babkonzervet - alig megvacsorázom - elered az eső, az éjszaka nagy részében veri a sátor ponyváját. 46 km

44. nap 

2016. 6. 13. Hétfő

 

 

Poggio Borni - San Marino

 

 

     Reggelre elvonulnak a felhők, újra süt a nap, visszatér a kánikula. Kilenckor indulok, hamarosan kiérek a Marecchia folyó völgyében, a Verucchio  felé vezető útra.  Az enyhén emelkedő országúton elég sokan bicikliznek, többen rám köszönnek, jó utat kívánnak. Verucchio városa - sok más olasz táj (Albi környéke, Szicília, stb.) városaihoz hasonlóan - hegytetőre épült, így oda nem mászok fel. Jobbról, szintén magas hegy tetejéről Torriana község házai néznek le a völgyre.

     Nemsokára balra fordulok és a meredeken emelkedő úton hamarosan feltűnik egy nagy díszkapu "Isten hozta a Szabadság ősi földjén!" felirattal. A világ apró országai közül - megvallom - San Marino a személyes kedvencem. Nem multicégek (mint Lichtenstein) vagy milliárdosok (mint Monaco) adóelkerülő paradicsoma, nem is mormotafüttyös bevásárlóközpont (mint Andorra), de nem is az egyházi hatalom kincsestára (mint Vatikán). Se nem hűbérbirtok, se nem egy múltból itt felejtett herceg birodalma - "csak" a világ legrégibb köztársasága, mely nevét és eredetét a 301-ben itt letelepedett remetéig, St. Marinusig vezeti vissza . A jókora községnyi  (61négyzetkilométer) területű országban  - a Monte Titano ormára épült fővároson kívül (melynek utcáiban özönlenek) - alig látni turistát, a rendszámok zöme is helybeli. 

     Tizenegykor érek a határra, Gualdiccioloba, kettőre a Monte Titano nyugati lábához, Borgo Maggioreba, végig meredek emelkedőn haladva.  Közben Acquavivaban  (egyike a község - castello - központoknak) érdekes vízautomatát találok - gombnyomásra 1 liter hideg vizet ad ingyen (de jól is esik a hőségben!) vagy szódavizet 5 cent ellenében. Fél egykor egy parkban megállok, s egy csapnál kimosok pár holmit, fél óra pihenő. A Borgo Maggiore előtti utolsó kanyarban egy segítőkész, olasz rendszámú autós felajánlja, hogy felvisz - köszönettel elutasítom. A Michelvicci templomtól felszaladok a lépcsőn - gyalogos felderítésre - aztán a főtérre,  a Piazza Grandera érkezem. Itt lezárom a biciklit, (az eddigi leghosszabb időre, kb. 5 órára), de nem aggódom különösebben miatta, megbízom San Marinoban.

      Első utam a postára vezet, ahol feladom a 24.-37. napok jegyzeteit, szép San Marino-i bélyeggel. Rövid séta következik Borgo Maggiore szűk utcáin, aztán nekivágok a fővárosba vezető meredek lépcsősornak. Egy kis sziklába vájt elmélkedőhely mellett elhaladva a Porta della Rupe nevű kapunál érkezem San Marino városába. A volt Szent Klára kolostor előtt elhaladva még szinte néptelen az utca, a felvonó állomásánál hirtelen turisták tömege vesz körül. Itt kevesebb a japán, annál több az orosz turista, néhány órára érkeznek és ellepik ezt a pár utcát. Szuvenírüzletek, "az országhoz semmi köze nincs" borokat áruló boltok,  fegyverüzletek várják őket. Szamurájkardok minden mennyiségben - gondolom - ez az olasznál enyhébb helyi szabályok miatt lehetséges. Egy  helyen fültanúja voltam, ahogyan az eladó egészen jó oroszsággal ajánlgatta a külföldi borokat. 

     A felvonótól a katedrálishoz megyek: szép klasszicista épület az oltáron St. Marinus szobrával és a "LIBERTAS" felirattal, ami az ország mottója és - akárcsak a Monte Titano három vártornyát ábrázoló címer - lépten-nyomon feltűnik. A főtéren (Piazza della Liberta) áll a kormányzati főépület (Palazzo Pubblico) előtte a Szabadság szobrával. Az óvárosból pazar a kilátás a tengerig és az Appeninek belsejéig, a kis ország határain messze túl. A Garibaldi  tér azért kapta a nevét, mert a  nagy szabadságharcos itt talált menedéket a Római Köztársaság bukása után. Itt van a bélyeg- és érmehivatal, de hiába keresem az 1974 -

2001 között évente más-más érmeképpel megjelent helyi lírát, itt is mindent eluralt az euro! A keleti városkapunál visszafordulva még meglátogatom a  múzeumot (Museo di Italo)- gyűjtőjegyet adnak a tornyokba is (10,50). A három szinten elrendezett gazdag gyűjtemény főleg régészeti leletekből, régi iratokból, egyházi festményekből és numizmatikai kincsekből áll. Végigjárom az első (La Rocca), majd a második (La Cesta) tornyot: a kilátás lélegzetelállító, a nyugat felé nyíló meredély félelmetes... A második toronyban fegyverkiállítás látható, a pénztáros finn turistáknak magyarázza az ország alapdolgait angolul.  A két torony között egy fegyverárusnál sikerül vennem 3 db verdefényes san marinói érmét a hetvenes évekből (6 euro)- "ezek ma már nagyon ritkák"- mondja az eladó, s igaza van: 22 év alatt 4 darabot sikerült gyűjtenem.

     Hat órakor a turistabuszok elmennek, szinte egy csapásra néptelenedik el a város, ereszkednek le a redőnyök, zárnak be a boltok. A kissé félreeső harmadik torony nem látogatható, lassan esteledik... Még az egyik toronyból kinéztem táborhelyül a faetanói út mentén egy néptelennek tűnő völgyet. Még veszek egy üveg helyi vörösbort, majd lemegyek a biciklihez és este 8-kor már a kinézett helyen vagyok, felettem a három toronnyal. Kicserélem az elkopott fékeket a biciklin, tábort verek. Még sokáig  ébren maradok és csodálom a kivilágított város és az alattam elterülő fényárban úszó dombvidék, na meg a tenger feledhetetlen látványát. 22 km

45. nap 

2016. 6. 14. Kedd  

 

 

San Marino - Santarcangelo di Romagna

 

 

    Reggel azon dilemmázok, visszamenjek-e a városba az 5 eurós forgalmi sorokért a tegnap már zárva talált üzletbe, végül háromnegyed kilenckor tovább indulok. Még jön fél kilométernyi emelkedő, aztán hosszú lejtő következik. Egy újan épült kegytemplom mellett álló, bő termésű szederfa megállít, majd ételt veszek egy szupermarketban. Az árak valamivel magasabbak, mint Olaszországban. Az üzlet előtti padon reggelizek, egy idős néni kedvesen érdeklődik az utam felől. Innentől a kis köztársaság határáig, Doganaig erős lejtőn ereszkedem, a Rimini-San Marino út szinte autópálya szélességű, hatalmas forgalommal (vajon hány négyzetkilométer válik emiatt élhetetlenné a 61-ből?). 10.50-kor érem el az ország főkapuját, a felirata ugyanaz, mint Gualdiccioloban.

     Innen már viszonylag sík terepen megyek Riminiig, egy piros lámpánál kérdezik, hová tartok. Megint viharfelhők gyülekeznek, gondolkodom rajta, bemenjek-e a városba. Végül úgy döntök, nem hagyom ki. A város szélén veszek két pizzaszeletet, egy darab mozzarellát, s bosszankodom a magas árakon. Épp elérem a belváros szélén Augustus császár diadalívét és az ókori kőhidat, amikor nagyot dördül az ég és szakadni kezd az eső. Két és fél óra kényszerszünetet tartok a tér árkádjai alatt, szerencsére kávézni tudok egy automata-fülkénél. Ez egy nagyon jó kis intézmény errefelé - kis beugrók az utcán, ahol a  kávétól a szendvicsig, a tejtől a hideg üdítőkig mindenfélét árulnak. Igaz, sokkal gyakoribbak a csak igazolvánnyal működő cigi-automaták (a trafikok), valamint a patikák előtt álló óvszer-automaták.

     Bár újra és újra nekiveselkedik, végül csak eláll az eső és elindulok várost nézni. Először a Tempio Malatestiano-t nézem meg: a város egykori urai, a Malatesták mindent elkövettek nevük megörökítésére... Egy oldalkápolnában a "fasiszta forradalom hőseinek" emléktáblája bujkál - ezen az oly erősen antifasiszta hagyományú vidéken - ahol minden városban díszhelye van a partizánok és ellenállók emlékműveinek és ahol a főutak nagy részét április 25.-ről vagy Giacomo Matteottiról nevezték el. 

     A templom után az óratorony tere következik, majd egy mellékutcában ráakadok Rimini érmeboltjára... A 25 centes doboz tele van 1 - 15 euró értékű érmékkel (szovjet félrubeles 1924-ből, 20. század eleji brazil kupronikkel és ezüstérmék, koezüstök a világ számos országából). A tegnap még múzeumban látott 5-10 centimósok, a 19. századig visszamenőleg, 3 euróért kaphatók. Kiegészítem még az olasz gyűjteményemet is, összesen 138 euróért legalább dupla annyit érő érmét veszek, jól megnövelve ezzel a cipelendő súlyt is. Még az érmefüzetemet is ott felejtem, a főtérről kell visszamennem érte.

     A városháza előtti téren víztöltés közben egy olasz bicajos szólít meg angolul. Kiderül, hogy volt már biciklivel Magyarországon, egészen Munkácsig ment. Úgy emlékszik vissza, tiszta, rendezett, szép országban járt...  A városnézést a majd 2000 éve rendületlenül szolgáló Traianusz hídnál fejezem be, aztán rátérek a nyílegyenesen északnyugatra tartó Via Emíliara. Alig  nyolc kilométer után Santarcangelo di Romagna harangtornyával szemben, egy hereföld peremén, sövény mellett állítok sátrat este hétkor. 33 km